Tokaj

Tokajnál a táj ősi időkről mesél,
hol kő és víz egymásnak feszülve él.
A Kopaszhegy áll, mint örök akarat,
nem kér az időből, rendíthetetlen marad.

A Tisza messziről érkezik vadon,
szívében sodrás, zaj és nyugtalanság honol.
Utakat keres, partokat bontana szét,
vinne magával mindent, mi elébe lép.

De megadja magát a Tisza csendesen,
elfogadja: nem győzhet le minden hegyet.
Kanyarodik, hajlik, sorsát belátja,
erejét most már bölcsességre váltva.

És érkezik a Bodrog szelíden,
zöld tükröt hordoz, nyugalmat a szívben.
Hosszú út után Tokajnál megpihen,
mintha tudná: itt vár rá ő, ki őt elviszen.

Két folyó szava összeér végül,
a Bodrog a Tiszába simul, s elcsitul.
Vizeik eggyé válnak csendesen,
mint kézfogás, mely időn túl is jelen.

Kopaszhegy oldalán szőlő kapaszkodik fel,
Nap és kéz formálja mindig és türelem.
Minden fürtben ott minden év reménye,
és az ember hite, újra meg újra megélve.

Tokaj szüretkor nem csak egy hely,
hanem emlékezet, íz és jel.
Minden kortyban benne a türelem,
víz, kő, föld és tenniakaró emberi küzdelem.

A pincék mélyén hűvös az idő,
falakon nemespenész, száz évnyi erő.
Hordók hallgatják az emberi vágyat,
s lassan bort érlelnek a világnak.

Itt a kitartás nem hangos szó,
hanem ismételt mozdulat, biztosan fogó.
Szőlőkaró, kapa, pincekulcs,
apáról fiúra szálló tudás és életút.

S ha egyszer kérded, mi Tokaj titka,
nem csak bor, nem csak folyók ritmusa.
Hanem az, hogy együtt marad meg a világ:
hegy, víz, szőlő, a természet és emberi kitartás.

Méhes József
(Zümi bá’)

5 2 szavazatok
Vers értékelése
1 Hozzászólás
Beágyazott visszajelzések
Az összes hozzászólás megtekintése
Mehescs
Admin
2 hónapja óta

Anyira sokszínű táj,

szerencsésen többször láttam már.

De a lényeg a fenti sorokban rejtőzik,

a felszín alatt sok részlet húzódik!

utolsó változtatás 2 hónapja óta by Mehescs

Megosztás:

Kategória további versei

A villám

Az ég kettéhasad, fény szövi át az éjszakát, a szél kiált, a föld reszket, és a csend vérző fénnyel telik meg. Méhes József (Zümi bá’)

Az éjszaka

A nappal színekkel építi rendjét, az éj lebontja, s kitárja csendjét. Hol titkok zengenek hangtalanul, s az élet az öröklét nyomán alakul. Az éberség itt a legfőbb erény, kardja a

Két harcos

Mit számít túlerő, ha ellene bátor szív dobog, ha lelkek acélján nem ejt rést a sok-sok ok. Két harcos áll a szélben, dacuk végtelen, el nem futnak ők, szembenéznek névtelen.

A harc maga

Az ég alatt vad árny borult a tájra, a szél süvöltött, s tenger habja lángra. S a sziklák ormán, ott, hol vége az égnek, két nagy Erő feszült az öröklétnek.

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!