Gyerekkorom tanyájának még érzem az illatát,
istálló, fű, széna, abrak, éltető falatát.
Lovak fújtatása, tehenek kérődző csendje,
az idő kereke most visszaforgott bennem.
Két tehén az egyik oldalon, két ló a másikon,
lovak közt vízszintes farúd, vályúban jó falatok.
A délután békés volt, a nap fénye lágyan simult,
de hirtelen valami tört, s a nyugalom elcsitult.
A lovak bőre rángott, a tehén farkat csapkodott,
megérkeztek a böglyök, vérszívó martalócok.
Nyugtalan lett minden állat, az eső illata kelt,
a természet így súgott, „Eső jön, készülj, ember!”
De akkor hirtelen csoda történt a szemem láttára,
fecskék csaptak be sebesen az istálló ajtaján.
Cikáztak, suhantak, villámként hasították a teret,
s irtották könyörtelenül a légy-bögöly sereget.
Az állatok megnyugodtak, a szemem ámulva nézett,
mily rend van a világban, mily csodás a természet.
A fecskék könnyű röpte, a szárnyuk suhanása,
gyermekkorom szívébe örökre belevájva.
Olyan szépek voltak, s hasznosak az embernek,
hű segítőtársai minden tanyasi rendnek.
Nemcsak madarak ők, hanem az élet követei,
a remény, a folytonosság hű jelképei.
Augusztus végén a villanydrót gyászolt,
fecskék sora ült rajta, mert a nyár búcsút mondott.
Készültek messzi útra, Afrikába, melegebbre szálltak,
s a szívemben űrt hagytak, ahogy lassan távolodtak.
Gyerekszívvel mindig fájt ez a búcsúzás,
mert velük ment a fény, a nyár, a játék, a varázs.
De tudtam, visszajönnek, ha a tavasz újra kél,
s a szívem kapujában ismét reményt zenél.
És valóban, minden évben jöttek a kék égből,
visszahozták a derűt, a mosolyt, a reményből.
Mikor újra láttom villámként cikázni őket,
olyan, mintha visszatérnék, mint gyermek.
Méhes József
(Zümi bá’)