Fecske-emlék

Gyerekkorom tanyájának még érzem az illatát,
istálló, fű, széna, abrak, éltető falatát.
Lovak fújtatása, tehenek kérődző csendje,
az idő kereke most visszaforgott bennem.

Két tehén az egyik oldalon, két ló a másikon,
lovak közt vízszintes farúd, vályúban jó falatok.
A délután békés volt, a nap fénye lágyan simult,
de hirtelen valami tört, s a nyugalom elcsitult.

A lovak bőre rángott, a tehén farkat csapkodott,
megérkeztek a böglyök, vérszívó martalócok.
Nyugtalan lett minden állat, az eső illata kelt,
a természet így súgott, „Eső jön, készülj, ember!”

De akkor hirtelen csoda történt a szemem láttára,
fecskék csaptak be sebesen az istálló ajtaján.
Cikáztak, suhantak, villámként hasították a teret,
s irtották könyörtelenül a légy-bögöly sereget.

Az állatok megnyugodtak, a szemem ámulva nézett,
mily rend van a világban, mily csodás a természet.
A fecskék könnyű röpte, a szárnyuk suhanása,
gyermekkorom szívébe örökre belevájva.

Olyan szépek voltak, s hasznosak az embernek,
hű segítőtársai minden tanyasi rendnek.
Nemcsak madarak ők, hanem az élet követei,
a remény, a folytonosság hű jelképei.

Augusztus végén a villanydrót gyászolt,
fecskék sora ült rajta, mert a nyár búcsút mondott.
Készültek messzi útra, Afrikába, melegebbre szálltak,
s a szívemben űrt hagytak, ahogy lassan távolodtak.

Gyerekszívvel mindig fájt ez a búcsúzás,
mert velük ment a fény, a nyár, a játék, a varázs.
De tudtam, visszajönnek, ha a tavasz újra kél,
s a szívem kapujában ismét reményt zenél.

És valóban, minden évben jöttek a kék égből,
visszahozták a derűt, a mosolyt, a reményből.
Mikor újra láttom villámként cikázni őket,
olyan, mintha visszatérnék, mint gyermek.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

A villám

Az ég kettéhasad, fény szövi át az éjszakát, a szél kiált, a föld reszket, és a csend vérző fénnyel telik meg. Méhes József (Zümi bá’)

Az éjszaka

A nappal színekkel építi rendjét, az éj lebontja, s kitárja csendjét. Hol titkok zengenek hangtalanul, s az élet az öröklét nyomán alakul. Az éberség itt a legfőbb erény, kardja a

Két harcos

Mit számít túlerő, ha ellene bátor szív dobog, ha lelkek acélján nem ejt rést a sok-sok ok. Két harcos áll a szélben, dacuk végtelen, el nem futnak ők, szembenéznek névtelen.

A harc maga

Az ég alatt vad árny borult a tájra, a szél süvöltött, s tenger habja lángra. S a sziklák ormán, ott, hol vége az égnek, két nagy Erő feszült az öröklétnek.

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!