Megálltam csendben a tompa ég alatt,
szürke por ült a fáradt ágak alatt.
Szárnyas mag forgott hangtalan körén,
mint eltévedt sors a mindenség ölén.
Egy árva fa állt kőbe zárva ott,
gyökerét betonba szorította a sors.
A szél vitte szét szárnyaló gyermekét,
de egyik sem találta éltető rejtekét.
Nem volt avar, mely halkan betakar,
nem volt eső, mely életet fakaszt.
A város betonból, vasból font koronát,
nem engedte élni a csírázni akaró csodát.
Csak üres hely marad majd a fa helyén,
és betonnal töltött reménytelenség.
Hol egykor árnyék teremtett tereket,
most hideg szél kerget rideg köveket.
Mi is így élünk a kőrengetegben,
saját terünkbe zárva csendben.
Álmaink szállnak, mint szárnyas magok,
de reménytelen talajra hullanak azok.
Szárnyas reményünk még útra kél,
de nincs hely, hol testet öltsön rég.
Mert föld helyett követ ölelünk,
és lassan saját árnyékunk leszünk.
A szél még fúj, de föld már alig él,
s a mag hiába könyörög az életért.
Tragikus tánc ez a semmi fölött,
élet indul – de nem ver gyökeret.
Nem az a vég, hogy egyszer lehullunk,
nem az, hogy csönddé válik dalunk.
Hanem ha nem lesz, ki továbbvigye,
amit bennünk gyújtott az élet tüze.
Megálltam végül a csönd peremén,
a fa árnyékában ott voltam én.
S tudtam: ha nem nyílik éltető lehetőség,
magunk része is gyökértelenül elenyész.
Méhes József
(Zümi bá’)