Félhomályban álltam, s a csend puha kendő,
körém simult, mint mindent előre sejlő.
A hangja hívott, lassan, mégis súllyal,
mint aki tudja, milyen mélyre húz a szóval.
„Vetkőzz” – mondta, s nem volt benne kérés,
inkább olyan tény, amelyből nem lesz félreértés.
A pillanat vibrált rezzenéstelen fényben,
mintha új nyelven szólt volna hozzám a lélegzetében.
A tétova csend mögött ott pulzált a vágy,
nem test utáni, hanem mi őszinteségre vált.
„A bugyit is” mondta, s mintha kinyílt volna minden,
ami addig zárva volt, mélyen, legbelül bennem.
Ott álltam előtte, mint frissen nyitott könyv,
s lapjain már nem bújt meg sem árny, sem könny.
A csend köztünk új nyelvet kezdett el beszélni,
amit csak két ember tud, ha nem akar semmit rejteni.
A meztelenség nem lett kínos vagy nehéz,
inkább olyan kapu, melyen át tisztán belépsz.
A fény megült a vállamon, és nem volt teher,
csak rávilágított arra, ki vagyok most, és ki lehetek.
A tekintete lassan járt végig rajtam, szelíden,
mintha nem a bőröm nézné, hanem a lelkem.
Ez a pillantás nem vett el semmit tőlem,
inkább helyet adott, amit addig titokban őriztem.
A tér közöttünk megtelt valami újat hozóval,
amely nem érintés, mégis melegebb annál.
Mintha két lélegzet fonódna egy csendbe össze,
ott, ahol az ember már nem fél önmaga lenni egy percre.
A ruha nélküli lét már nem szégyen volt,
inkább egy apró, lépés mi az igaz felé tartott.
Éreztem, hogy minden rezdülésem jobban hallható,
s ez a törékenység mégis valahogy biztató.
Minden mozdulatát lassúság ölelte,
mint aki tudja, súlya van annak, amit kér tőlem.
Nem kívánt birtokolni, sem formába tenni,
látni akarta, mi van a bőröm mögötti csöndjeimben.
A figyelme olyan volt, mint egy meleg fény,
amely előtt nincsenek többé titkok, sem rejtett szegély.
Engedtem, hogy átjárjon ez a halk, finom jelenlét,
mert már tudtam: nem félelmet, hanem biztonságot kér.
A lélegzetem, ahogy emelkedett, majd visszaért,
összeolvadt a csenddel, amely köztünk helyet cserélt.
Mintha minden kimondatlan szó lassan felszínre törne,
már nem kell hozzá hang, csak a közelség öröme.
A meztelen pillanatban ott volt valami tiszta,
ami nem vágyra épült, hanem egyfajta minta.
Hogy lehetünk úgy is közel, hogy nem kell érinteni,
mégis mélyebb lesz tőle minden, ami pillanatnyi.
A csend úgy simult rám, mint valami selyem,
amely nem takar, mégis óvja, amit bennem lel.
Ez az intim törékenység lett a beszélgetés alapja,
amelyben a test jelzés volt, a lélek lett a rajza.
A pillanat nem kívánt többet, mint figyelmet,
hogy jelen legyünk abban, ami fölött elsiklik az élet.
A csöndben ott ringott a kimondás ereje,
hogy nem kell semmit rejteni, ami igaz vagy gyenge.
A tekintetében nem volt sem sürgetés, sem tűz,
csak a lassan érlelődő figyelem lehetősége gyűlt.
Éreztem, hogy érti, miért fontos ez a perc,
nem a ruha számít – hanem amit az őszinteség nyert.
S amikor végül megszólalt, a hangja nem utasított,
inkább egy finom, alig hallható igazságot súgott.
És rájöttem – a vetkőzés nem a testhez szólt,
hanem aki vagyok, amikor minden álarc lehullva szól.
Ahogy beszélt, úgy hullottak le rólam régi rétegek,
a rejtett félelmek, az apró, halk kételyek.
A szavai nem voltak hangosak, csak igazak,
mint a szikrák, melyek bennem nyomokat hagytak.
Méhes József
(Zümi bá’)