Fehér szárny lebben a kerti csendben,káposztalepke száll könnyed lendületben.Zöld levelek közt harmatra talál,hol szél és illat csendesen összezár. Napfény kíséri lassú útján,szárnya fehérlik a zöld levelek súlyán.Nem kér sokat, csak
A harmatcsepp apró, mégis egész,benne a világ kerek és mesés.Tükör, mely visszaad egy darab eget,és megszépíti a legegyszerűbbet. Minden reggel újra születik,és minden reggel el is veszlik.Mégsem szegényebb soha a
Csak egy egyszerű szemműtét – ennyi,egy rutin, amit nem kell túlgondolni.Hideg fény, fehér fal, pár perc csupán,és azt hittem, minden rendben lesz talán. Most csodálkozom, ha felnézek az égre,mintha titkot
Ne a pillanatban élj, hanem Hálóban, összefüggés feszüljön minden tettben, szóban. Ez a Mátrix, nem költői túlzás, minden mozdulatod következményt hordozzon át. Mikor sorban állsz, s a jó fénye rád
A hó szépsége nem öncélú varázs,funkció és költészet egybeforrt társ.Haszon és harmónia kéz a kézben,ritka ajándék ez az emberi létben. Alatta pihen a mag és a leendő kalász,nem éri gyökerét
A hangerő gyakran erőnek tűnik a szemek előtt,pedig sokszor csak magamutogatás süvít el fölöttünk.A valódi tudás nem harsog, nem követel tapsot,csak megszólal, rendet teremt, s nem kusza mondatok. A zaj
Színes papírsárkány indul az égre,öröm simul csendben az emberi létre.Szárnyal a forma, minden színesbe borul,s a földi gond egy pillanatra lehull. Sokféle sárkány van – kicsi, nagy, hosszú farkú,színes, egyszerű,
Szemerkél az ősz, a szürkeség beszél,lassú esőszóval mindent elkísér.Kabátomon koppan az idő nesze,s a csendhez puhán simul a lelkem. Az ég olyan, mint egy gondolat,mely már nem kérdez, csak elfogad.A
Porördög lép a kúpba rakott kukoricaföldre,csend hasad szét egy vakmerő körre.Ősz rozsdája lobban a határon,barnára égett idő áll meg a tájon. Szárnyát bontja a por keringve, vadon,csavarodik a tér keringve,
Megállok melletted, árok, csendben szólítalak,mint régi ismerőst, akit kikerül sok alak.Most nem hallgatsz, beszélsz velem, sokat láttál már,kerekek zaját, földszagot, esőt, nyarat, vért és határt. Amikor az eső hirtelen zúdul
A felhők könnye még remegve hull,de már a Nap mosolya ráborul.E kettő közt, a törékeny határon,a pillanat áll meg a fényből szőtt varázson. Megállít egy percre a rohanásban,felnézésre kér a
Tokajnál a táj ősi időkről mesél, hol kő és víz egymásnak feszülve él. A Kopaszhegy áll, mint örök akarat, nem kér az időből, rendíthetetlen marad. A Tisza messziről érkezik vadon,
A bánat mindig késve érkezik,mikor már semmi vissza nem segít.Kopog a szívben, csendesen,de kulcs nincs többé seholsem. Bánkódni annyi: mint árnyékot ölelni,egy eltűnt percet visszakövetelni.De az idő nem hajlik szóra,nem
A „napnyugta” nyolc perc sebtiben,a nappal eltűnik, s minden megpihen.A sötét letöröl jót és rosszat,kaput nyit a végtelen nyugalomnak. A „hajnal” lassan érkezik meg,az éjtől mindent türelmesen elvesz.Új élet kezdődik
Úgy érzem, a falhoz kellett volna basznom Téged rég,akkor nem lennél – mint most is – a gödör mélyén még! Méhes József(Zümi bá’)
A járdán levelek barnán hevernek,egykori zöld álmok most elcsendesednek.Nem lázadnak többé a szél sodra ellen,sorsuk nyugalma átterjed a végtelenre. A fák engedik hullani a lombot,nem számolgatják a tegnapot.Ami készen van,
Kéz a Kézben! – még csend a vágy, ujjak között bizsergő láng, puha érintés, halk ígéret, út a szívtől a testig ébred. Az a Kézben! – súlyt kap a perc,
A pusztán áll a híres híd, kilenc lyuk őrzi titkait. Nem szekérnek, nem is lónak, gyönyör jut ott a vándorlónak. Az első lyuk kacér, csilingel, nevet, csókol, játszik szívvel. Csipkelődve
Nyelvében él a nemzet, de nyelvében ott a vágy, gyermekkel nem áld meg, de ad mámoros csodát. És aki játszva érzi, hogy mit tud tenni még, annak minden csókjában újra
Férj, feleség, szerető, – mind egy-egy tükördarab, mely visszaveri arcodat, s közben szétvág, ha marad. Mert néha épp az fáj leginkább, hogy ott van még, kihez megszokás köt, nem vágy,
A férfi, ha vét, csak „született disznó” marad, mocskos ösztön hajtja, nem látja szabad. A vágy benne tombol, mint részeg vihar, s a bélyeg, mit kap, örökre kitart. A nő,
Néha a szó, mit nyersen mond a száj, nem harag, csak túlcsordult rím talán. S ha elcsattan, mint szikra, s végig ég, ott bujkál benne egy gyengéd remény. Egy szó,
I. Lehet csak barátság…! Örök kérdés, hogy férfi és nő, csak barátként egymás mellett élhet ő, lehetnek-e ők tisztán, vágytalanul, vagy a szívekben láng lobbanhat valahol. Barátság szent, ha tiszta
Félhomályban álltam, s a csend puha kendő, körém simult, mint mindent előre sejlő. A hangja hívott, lassan, mégis súllyal, mint aki tudja, milyen mélyre húz a szóval. „Vetkőzz” – mondta,
A bizalom építése lassú, kemény munka,De ha a másik nem válaszol, az üres hely dombja.A hallgatás jele, hogy fél, sunyi vagy hazudik talán,S a kapcsolat útja torzul, elveszti értelmét már.
Az éj, ha leszáll, a félelmet nagyítja fel,a nappal zaja eltűnik, éjjel a csend felel.Sötét utcákon járva sok szív összeszorul,a képzelet bűnt rajzol, s az ész háttérbe szorul. Aki éjjel
Ha egymagad szólsz egy láthatatlanhoz,kórlap kerül a neved alá most.Ha tömeg súgja az elképzelthez ugyanazt,ott már a kollektív hit az úr, nem az agy. Képzelethez szólsz? Orvos jön érted,tömegben képzelegsz?
A szóbeszéd rég súgta: az igazság futva utolér,a hazugság sánta lábbal messze soha nem ér.De fordult egyet a kor, s a rend most meginog,a futó hazugság győz, s az igazság
A világ nem börtön, igaz – csak kissé zárt,sok a lakat és kevés a kulcs hozzá.De ha nem nézünk oda, máris minden szabad,legalábbis papíron, elvben, tudatalattiban. Éjjel a fal hideg,
Mielőtt pálcát törnénk mások felett,nézzünk szembe, kik vagyunk mi ott bent.A szó csak akkor lesz igaz és súlyos,ha belső rendünk már szilárd és biztos. Régi hitek, beidegződések dolgoznak csendben,észrevétlen irányítják,
Az élet nem tanít soha hangosan,inkább ismétel, jól-rosszul újra meg újra.Utak, hidak sora áll mindig eléd,de végül értsd meg: ki, mit ígér. Korán tanuld meg, mit jelent megállni,mikor a csend
Kiegyensúlyozott kézfogás Határozott kéz, de nem szorít,mint aki tudja, meddig tart a hit.Nem ural, nem von vissza semmit,csak jelen van, s önmagát jelenti. Erő és béke egyensúlya él,nem sürget, nem