Ha nincs ki mérjen, akkor is túlmutatok,saját árnyékomon is átlépve járok.Semmi nem formál egyformára már,mert bennem létezik a mindentől eltérő határ. Ha egyedül lennék az Univerzumban,az énem akkor is mindenkitől
Kérdések nyithatnak kaput a tiszta tényre,az értelem útján halad a lélek mélyre.Ha azonban minden szó titkot sejtet,a tények elvesznek, s „bármi” megtörténhet. A tudás útján a kétely is vezeti léptünk,nem
A bor a föld és ember kézfogása,napfény csorog benne halk ragyogásba.Szőlősorok, pincék és tenyerek titka;mit évszázadok végtelen küzdelme lakja. Nap csókolta fürtök érnek hegytetőn,mézízű harmat csillan levelükön.Must fakad sűrű arany
Irodák mélyén, zárt ajtók mögött,tolla alatt mátrix-rend szövődött.Más neve állt az írott sorok felett,de ő készítette mindig az eredetet. Nem harsány lény, nem fényes alak,csak rendbe mártott, tiszta akarat.Mint mély
A madár csőrén vibrál a nyár,szemében pirkad aranyló sugár,a fű alatt hangyák útja kanyarog,csendjükben ős, földízű titok zsong. Apró hangyák rohannak riadt sorban,rettegő élet remeg lent a porban.Parányi sors veszlik
Azt hisszük, látjuk már a másik gondolatát,mintha titkos könyvét lapoznánk át egy éjszakán.Nem kérdezünk – ítélünk, hangtalan, keményen,sorsokat döntünk el egyetlen gondolt sejtéssel. Az ember nem attól fél, amit hall,hanem
Egy álom, mely épp megszületne,mikor dörömbölés lép hirtelen a csendbe.Mint szél, mely letépi a virágot,mielőtt még kibontaná szirmát a világon. Az alkotó, ki művét félbehagyja,ott elmúlás az üres lapok alja.Mert
Ez nem holmi étel, amit csak úgy dobnak,ez olyan dolog, amit kivárnak, hagynak.Bogrács alatt ropog rendesen a tűz,ami jó, az sose készül gyorsan, hirtelenül. Nem étel ez csupán, hanem lassú
Mindig nyíljon virág a sírodon,madár daloljon égi kóruson,patak csobogjon közeli partokon,fény táncoljon örökzöld lombokon. Ló legeljen sírodon – ne csak szó legyen,mert halmodon csak rét füve terem.Ne gyúljon mécses, ne
Izland földjén a csend, nem mint imádság,hanem mint teljesség és múlt-jelen világ.Magma, kő, tűz és jég egymástól nem fél,mint test és lélek külön – mégis egyként él. A táj kemény,
Vadkörte kerül ki a zord határra,hol szél tanít megmaradni állva.Nem ígér bőséget, sem könnyű sorsot,csak annyit: élni kell itt és majd ott. Vackor így nő fel a zord határ felett,hol
Tokaj dombjai közt a csend puha láng,szőlő a bor és a vágy mindig együtt áll.Szerelmi soron az Erdős pince hív, mint ölelés,minden lépésed ott dobbanó, lágy felébredés. A levegő izzik,
Tokaj felé az ember indul lelkesen,hol hegy, víz, bor beszél veled csendesen.Ott vár egy hely, hol megpihen a szó,a Gyepszél panzió: a nyugalmat adó. Itt a vendég nem sorszám, nem
Indulok el, csak úgy, céltalan,szemerkél az eső, halkan, szótalan.Nem siettet semmi, nem húz az idő,csak lépek tovább, ahogy jóleső. Csendesen esik, nem nagy eső ez,inkább csak annyi, hogy észreveszem.Kilépek alá,
A fény eltűnik hirtelen, árnyék marad,s a sötétben élesebbé válik minden alak.Hallani vélem, ahogy a föld beszél,mély, lassú hangján régen volt időt mesél. Az árnyék szilánkos csíkban vágja át az
Bambulok, áll az idő bennem némán,tekintetem megakad a nihil egy pontján.Nem kérdez az ész, nem felel a szó,csak lebeg a csend, mint elsimult tó. Magam elé nézek, s nincs ott
Morális mérlegelések felháborodást kelthetnek,ha erkölcsileg fontos értéket szexualitással összevetnek. Ez a kérdés is robbanthat nagy zajt:Ha az abortusz gyilkosság, a szopás kannibalizmus – lesz majd?! Méhes József(Zümi bá’)
Völgyed csúcsa és a kelyhed gyönyör, tény,hol önmagára lel a lüktető remény.Nem kér a vágy, csak megérkezik belül,s az élvezet egyetlen pontba sűrűsül. Völgyed fölötti hegyen körkörös mozdulat,nem siet, inkább
Beszélgettünk mélyen, s bennünk zenélt a csend, az ősz igazát hozta minden rezdülő szó-rend. A lelkem lassan lélegzett, mint fáradt őszi ág, s tudtam: a pillanattal játszik most a szikrázó
Izzik a lég, a táj remeg, a spektrumból egy álom lebeg. Ott vagy a semmi felett, de hinni akarok, mert a szemem szeret. Bármerre nézek, minden tovaillan, ahogy a csók,
Árnyékod átölel, bár nem érintesz, tested a levegőn át is rám hatott. Tekinteted perzsel, mint délben a Nap, s a világ csendben vár, hogy megadjam magam. Egy pillantás és többé
Bajsza alatt kacsint a vén, tréfás szava mindig serény. Mondja nevetve, „Hej, bizony ám, nem csak a fiatalt hajtja a vágy!” A só ott csillog, csábít, hív, szívben a láng
Lombok közt szűrődik a fény, játszik a fűszál, csillan a rét. A park ölel, csendje takar, titkot őriz minden, ha akar. Két kéz találkozik nesztelen, ujj hegye súrol – remeg
Van úgy, hogy magad alatt vagy, mélyben, hol fojt a csend, s tested csak árnyékot hordoz, s minden perc lassan temet. De jön a másik tüze rád, ujja lángként végigszánt,
A hangos gúny nem bizonyít bölcsességet,csak elfedi gyarló, akarnok képességeinket.Ki másokat nyom le, hogy magasabbra álljon,önmaga árnyékában botorkál vakvágányon. Nem kell mindig győzni, nem kell mindig vágni,néha elég csendben, másban
Van, ki átgondolt értelemmel nézi a világot,s türelmes kérdésekkel kutatja az igazságot.Van, ki ködbe lép, a gyors válaszokra várvahiszi: más hangos szava a gondok orvoslása. Az egyik érti az idő
Galaxisok égnek a fekete éjen,hideg törvény mindegyik szemében.Nem hallják meg, ha van földi sikoly,pályájukon haladnak, mint néma boly. Ha meteorit, kisbolygó zúdul alá vadul,nem alku tárgya, vissza nem fordul.A becsapódás
Láng csap fel éjben, távoli ég alján,robaj ver visszhangot Irán sok falán.Hírek sodródnak szél hátán át,sorsokról suttog a megtört világ. Műhold tekint le a földre némán,képek beszélnek por és rom
Megálltam csendben a tompa ég alatt,szürke por ült a fáradt ágak alatt.Szárnyas mag forgott hangtalan körén,mint eltévedt sors a mindenség ölén. Egy árva fa állt kőbe zárva ott,gyökerét betonba szorította
A kormány mondja: háború van, súlyos, komor,a szó úgy esett a népre, mint éjben a Thor.De nem lángol a ház, nem dübörög a föld,csak rendelet nő, s minden más eltűnő.
A vers nem módszer, nem képlet, nem úr, inkább egy belső nyomás, ami kigyúl. Nem szól, csak történik halkan veled, és ott marad akkor is, ha elengeded. A forma nem
Súlyos csendből lép ki az ember a sorsba,a kezét válladra teszi, de az csak morzsa.Nem kérdez, csak nyomot hagy a bőrön,s eldől: viszed-e, vagy leteszed dühödten, bőgőn. A származás lehet