A felhők könnye még remegve hull,
de már a Nap mosolya ráborul.
E kettő közt, a törékeny határon,
a pillanat áll meg a fényből szőtt varázson.
Megállít egy percre a rohanásban,
felnézésre kér a zajos világban.
Azt súgja halkan: most vagy jelen,
a csoda itt van, ne halaszd el.
Nem harsány, mégis mindent betölt,
szemünkben titkos dallamot költ.
Mint hangtalan ima az ég falán,
megszólít csendben, tisztán, igazán.
Mert ami szép, az gyakran mulandó,
mint fény az eső után: illanó.
A szivárvány sem időt ígér,
csak azt tanítja: minden pillanatban élj.
Eltűnik halkan, nem búcsúzik,
mint álom, mely reggel oldódik.
De bennünk íve tovább hajol,
emléke lelkünkben gyönyört rajzol.
S ha újra szürke lesz a végtelen,
a szín-ívek megmaradnak idebenn.
Mert aki egyszer szivárványt látott,
tudja mindig is, hogy mire vágyjon.
Méhes József
(Zümi bá’)