A fény eltűnik hirtelen, árnyék marad,
s a sötétben élesebbé válik minden alak.
Hallani vélem, ahogy a föld beszél,
mély, lassú hangján régen volt időt mesél.
Az árnyék szilánkos csíkban vágja át az utat,
pengéje mindenhol titkos jeleket mutat.
Zöld szemmel néz rám a mozdulatlan fatörzs,
és érzem: itt a csend is mindent egészbe tör.
A fák között ösvény kígyózik tovább,
nem ígér visszatérést, se biztos magányt.
Mégis követem, mert hív a mély,
ahol az ember önmagához ér.
Az erdő mélye lassan rám hajol,
illatokkal telve hív és válaszol.
Avart roppant léptem, nesz felel,
mintha a föld is tudná, hogy meglelem.
Egy tisztás nyílik, mint váratlan titok,
ahol a fűben megremegnek a régi nyomok.
Itt megáll bennem a vad rohanás,
de belül nő a feszültség, mint egy dobbanás.
Megértem már: az erdő nem szelíd,
de nem is kegyetlen – csak őszinte így.
Ahogy letépett rólam minden réteget,
úgy adta vissza valódi énemet.
Amikor kilépek, bennem marad még,
a vad szépségű csend és izzó remény.
Nem hagytam ott az erdő lényegét,
mert az enyém lett – és én az övé.
Méhes József
(Zümi bá’)