Az új seprű suhanva csillog, mint a fény,
a por fél tőle, reszket mindenhol szegény.
De bölcs a régi, nem rohan, csak nevet,
tudja, a sarokok rejtik a szemét-tereket.
A fiatalság szárnyal, lendül, lobog,
a tapasztalat csendben mélyebbre mozog.
Az egyik elsöpör mindent, ami látszik,
a másik tudja, mi marad bent, mi játszik.
Az új lelkes, mint tavaszi friss eső,
minden cseppjében tűz, meg erő.
De jön az öreg, ki mondja, „Ne siess,
ha túl gyors vagy, a koszt új rejtekbe viszed.”
Mert szemetet nem csak a sarokban lelünk,
belső zugokban is akad szépnagy elegyük.
Irigység, hiúság, hatalom, apró önámítás,
ezekkel küzdeni több, mint puszta kihívás.
Nevethetünk rajta – új seprű s régi,
melyik a jobb, ki tud nagyobbat érni
A válasz egyszerű, mégis rejtve marad,
aki tudja, hol, mit, hová kell seperni, az arat.
És mikor jön majd robotporszívó-csoda,
ki körbe forog, s közben pittyeg oda,
filozófus módján mi csak szemlélünk rajta,
„De vajon érti-e, a szemét honnan fakad ma?”
A sarok mélyén ott pihennek rég múlt idők,
jegygyűrű, gomb, s pár elfeledett verőfény-idő.
A régi seprű tudja, mit rejthet a ház,
a történetek porból szőnek neki halkan varázst.
Az ifjú ember is csillog, mint új seprű,
de nem tudja még, hol ragadt a köpű.
Elsöpör mindent, csak hadd lássa a világ,
s nem veszi észre, bent maradnak hibák.
Az öreg lassabb, de látja a jeleket,
tudja, a sarok árnyéka rejti a szereket.
Nem csupán por van ott, múlt, félelem, álom,
egy élet kicsiny lenyomata, ott minden kitárul.
Nevethetünk rajta, ki seper jobban, vajon?
Az új gyorsabb, de hova jut vele nagyon?
Az öreg lassú, de bölcs szeme figyel,
a szemetet ismeri, mint gazda a szekeret.
Az élet titka nem a lendület talán,
hanem hogy lásd, mi rejlik szőnyeg alatt tán.
Nem az számít, hány porfelhőt szórsz szét,
hanem hogy sötétben is megtaláld a létezés ívét.
Mert végül minden seprű, régi vagy új,
tanít minket, hogy a világ sosem csupán múlt.
A felszín csillog, de a mély rejt kincseket,
s aki tudja, hol van a szemét, mindent megnyerhet.
Így hát becsüljük a régi seprű szavát,
ne csak a látszatot, a bölcsességet is vedd át.
Mert ki az élet porát a rejtekben keresi,
az talál igazán tiszta, kellő nemesit.
A régi seprű mosolyog, csöndben áll,
„Ne hidd, hogy nem fáj, ami nem tisztaság.
A por nem vész el, csak új helyre megy,
a szőnyeg alatt a titkokból nőhet a hegy.”
Ki dönt arról, mi kosz, s mi maradhat még,
mi érték, mi teher, mi csupán emlék?
A fiatal nem tudja, az öreg az, ki érzi,
a múlt szemetében is lehet kincset keresni.
Mert minden porszemcse emlék, mi volt,
egy könnycsepp, egy nevetés, egy rég kifolyt borfolt.
A régi seprű nem csupán takarít,
ő őrzi a ház, a lélek, az élet titkait.
Az új seprű szép, de gyorsan kopik,
szála törik, a lendület is apad, szorít.
A régi marad, bár görnyedt a hát,
ő hordozza csendben körbe a bölcs tanítást.
Így tanít minket az élet rendje,
hogy újdonság, fény sosem önmaga lénye.
Aki tudja, hol a kosz, az érti mi az élet,
s aki bölcsen sepreget, megtalálja a szépet.
Mert nem az számít, hogy gyors-e a kéz,
hanem hogy tudja, mit rejthet a vész.
A sarok mélye, a zug titka, a múlt árnyai,
mert ezekkel élni, vagy ezekké kell válni.
S ha egyszer majd elfárad minden seprű,
az élet sodrában nem lesz már semmi seprő,
akkor derül ki majd a rend odabent,
nem a sarokban, a szívben lett pergament.
Így szálljon a tálent, mint könnyű seprű-suhogás,
lehet, nevetünk rajta, de maradjon meg a tanítás,
hogy a tisztaság nem csupán felszín, de mély,
s a bölcs tudja mindig, hol a szemét s hol a fény.
Méhes József
(Zümi bá’)