A sárga rózsa, csak bontja szirmait,
a fénynek kitárja rejtett titkait.
Minden mozdulata halk vallomás,
minden új szirom újabb ragyogás.
Illata szelíden úszik a levegőben,
megül a kert fölött a langyos időben.
Nem kér figyelmet, mégis szívünkig ér,
mint távoli emlék, amely visszatér.
Nem azt mondja: „maradj mindig velem”,
csak ennyit súg halkan: „jó, hogy vagy nekem”.
Nem akar bezárni, nem kér cserébe mást,
csak ad egy kis fényt, egy kis ragyogást.
Mi is ilyen bimbók vagyunk valahol,
kik félve őrizzük azt, mi lelkünkben dalol.
S várjuk a fényt, mely egyszer ránk talál,
hogy szívünk bezárt ajtaja végre kitáruljon már.
De a sárga rózsa tudja: múlandó a szépség,
elhalkul majd egyszer neki is az ének.
Ezért legyen neked mindig szép az élet,
mert minden pillanata egyszer tovatéved.
Méhes József
(Zümi bá’)