Ez nem holmi étel, amit csak úgy dobnak,
ez olyan dolog, amit kivárnak, hagynak.
Bogrács alatt ropog rendesen a tűz,
ami jó, az sose készül gyorsan, hirtelenül.
Nem étel ez csupán, hanem lassú hitvallás,
bogrács alján érlelődő, türelmes vállalás.
Füst száll fel az égre, mint régi ima,
s az ízekben megszólal a régi konyha múltja.
Füst, szállj fel, s hirdesd a világnak:
itt még tisztelete van a lassú lángnak.
A bogrács hív, s aki elhalad,
megáll egy szóra, egy falatra csak.
Itt a tűz nem parancsol, csak halkan tanít,
hogy ami jó, az idővel mélyül és tisztít.
A láng néha fellobban, majd szelíd marad,
mint emberi sors, ha elfogad és halad.
A csülök ott fekszik, nem panaszkodik,
tudja a dolgát, szépen megpuhul itt.
A köröm meg tartást ad a lének,
mint öregember szava, ha belőle kérnek.
A pacal olyan, amilyen volt mindig,
nem simul, nem kér, nem alkuszik.
Aki szereti, az szívből eszi,
aki nem, az jobb, ha messziről nézi.
Hagyma izzad, míg aranyba nem hajlik,
paprika színe a szaft mélyében nyílik.
Só, fokhagyma, kömény csak módjával,
nem kell agyonverni fűszerek hadával.
Nem harsány a hangjuk, nem tolakodó,
mint jó társaságban a bölcs hallgató.
Az alap tiszta, nem akar többnek látszani,
csak engedi a húsnak önmagát adni.
Órák telnek el, de senki sem számol,
a bogrács körül az idő másként áramol.
Szavak lassulnak, a nevetés elmélyül,
a jelen pillanata tartós emlékké szépül.
A szaft sűrűsödik, mint gondolat a végen,
mikor érzed, hogy beteljesült a reményed.
A köröm dolgozik, ragad, testet ad az íznek,
mint tapasztalat, mely súlyt ad a hitnek.
A füst feljebb száll, a hang halkul,
valaki mesél, más csak bólint hangtalanul.
A bogrács összeterel embereket,
akik talán máshol elmennek egymás mellett.
Mire kész az étel, készül valami más,
egyfajta közös, csendes megállás.
Nem nagy szavak, nem ünnepi rend,
csak jóleső együtt töltött jelen.
Bor, fröccs, ki mit hozott magával,
nem ezen múlik, csak a jó szándékon talán.
A lényeg a bográcsos falat, ami összetart,
a többi csak kísér, mint dal a harmonika alatt.
Amíg van, aki bográcsot akaszt,
és nem rest órákig rakni a gallyakat.
Addig a csülkös, körmös pacal sem tűnik el,
csak csendben fő tovább, ahogy kell.
A tűz végül rendben elcsendesedik,
a bogrács kiürül, a nap elmegy megint.
De ami ott volt, az bennünk marad,
mint jó étel után a nyugodt, közös pillanat.
Ez a konyha nem úri, nem kényes,
de becsületes, tartós, nem szégyenletes.
Aki megszokta, az tudja nagyon jól,
ebben több van, mint ami a tányéron szól.
Méhes József
(Zümi bá’)