Ne csak a vétkek árnyait keressük a másik fejében,
ne győzködjük magunkat rideg ítélkezésben.
Nézzük inkább a szemeknek halk, remegő tavát,
hol elnémult álmok őrzik életek minden gondját.
Nézd a szemét annak, ki túl sokat hallgat,
lehet, hogy belül rég romok közt ballag.
Lehet, hogy minden csendje segélykiáltás,
csak elfáradt benne minden kilátás.
Mert a lélek nem mindig tud szavakkal beszélni,
néha csak a szem tud igazán mesélni.
Ott remeg benne minden kimondatlan érv,
minden elveszett út és minden összetört kép.
Sokan hordoznak el nem sírt könnyeket,
titkokat, melyek lassan égetik a lelket.
És mind várják néha, hogy valaki lásson,
ne csak felszínt nézzék egy gyors pillantáson.
A szemekben olykor egész világ ég,
elfáradt remény és eltemetett emlék.
S ha csendesen nézed őket egy napon át,
meglátod bennük az ember valódi igazát.
Van tekintet, melyben egész múltak égnek,
elsuttogott búcsúk és néma emlékek.
Ott élnek benne a be nem gyógyult évek,
a szétesett álmok s a halk veszteségek.
Ha majd egyszer téged is fáradt szeműnek látnak,
ne hideg mérleggel mérjék minden vágyad.
Legyen, ki benned a csendet is keresi,
és a lelked rejtett kertjét igyekszik megérinteni.
Méhes József
(Zümi bá’)