Egy álom, mely épp megszületne,
mikor dörömbölés lép hirtelen a csendbe.
Mint szél, mely letépi a virágot,
mielőtt még kibontaná szirmát a világon.
Az alkotó, ki művét félbehagyja,
ott elmúlás az üres lapok alja.
Mert a gondolat, mely nem született meg,
csendben hal meg a papírlapok felett.
A szerelem, mely lánggal égett,
távolság lesz, ha messzire tévedt.
Hamu alatt lehet még parázs él,
de csak, mint fájdalmas emlék kél.
Két ember között fal nő fel,
a szótlanság a kimondatlan jel.
Szavak helyén hideg csend marad,
s a közelség szép lassan széthasad.
A gyermek felnő, s ha messzire lép,
a mozdulat után üres asztal és szék.
Játékai poros polcon alszanak,
elfelejtve, halkan elbomlanak.
Az idő lassan kimarja az arcot,
s ránc ráncba írja a magányos harcot.
Minden év egy csendes veszteség,
mely elvisz egy darabot a létezésből még.
Barátok, kik más útra térnek,
csak emlékek már, s széthulló évek.
Egykori nevetésük visszhang csupán,
mint kihűlt nyár egy őszi délután.
A város fényei alatt egyedül állsz,
olvadnál a tömegbe, de látod, az elzár.
Az arcok közt sincs ismerős tekintet,
csak idegen tükrök verik vissza lényedet.
A ház, mely valaha tele volt szóval,
most csend ül a hallgatag szobákban.
Csak az óra ketyeg halkan,
mint szív, mely magára maradt a falban.
A hit, mely egykor fényt adott,
csupán kérdő kérdésként maradt ott.
Ahol válasz helyett csak csend áll,
s az ég néma, akár egy zárt kapu már.
A szó, mely bántott, vissza nem tér,
tudjuk, nem gyógyít a szó, se vér.
Mert amit kimond a harag perce,
az örökre ott hat még a másik szívre.
Az igazság, mely elvész a zajban,
a fájdalom az, mely elnémul szavakban.
Mikor a hazugság fényben jár,
az minden tiszta hangot sötétbe zár.
A test, mely erős volt egykor,
mikor az ősz jön, lassan meghajol,
Lépések rövidülnek, szív ver nehezebben,
s a tükör egy idegent tart eléd csendben.
Az öreg, ki emlékeibe merül,
lehet szomorú, ha senki sem örül.
Történetei hangtalanul égnek,
mint mécsesek az elhagyott térben.
A perc, mikor rájössz: késő már,
a sötétség az, mely némán rád talál.
Mert az idő nem fordul vissza,
csak árnyékát húzza az átkelő kapura.
Az éj sötétje néha túl korán virrad,
elmúlás ül a fakuló hajnalpír alatt.
Mert ami születik, már hordja a végét,
mint fény, a sötét jövő ígéretét.
Az élet elenged a pályaudvaron,
A semmi vágtat át a füstös alkonyon.
Vonat viszi messze a régen volt nevetést,
s marad utána egy még nem tapasztalt érzés.
S végül a csend, mely mindent lezár,
ott te sem tudod már, hogy ez a végső határ.
Mert az élet minden volt éltető sora,
egy néma pontban a végtelenbe oldódik tova.
Méhes József
(Zümi bá’)