Mi volna, ha…

Mi volna, ha a kérdés többet érne, mint a válasz,
s nem volna minden vég csak újra nyíló távlat?
Ha a kétely nem teher, hanem híd volna köztünk,
s biztos partok felé vezetné testünk-lelkünk.

Mi volna, ha a csend is lángra kelne végre,
s a hajnal írná nevünk a harmat-fényű égre?
Ha minden el nem mondott szó virággá válna,
s a lelkünk titkos kertje csodás illatot kínálna.

Mi volna, ha az idő nem elvenné a létet,
csak lassan megtanítaná becsülni a szépet?
Ha minden múló óra ajándék maradna,
melyet nem birtokolni, csak megélni szabadna.

Mi volna, ha az ember nem a céljáért születne,
hanem azért, hogy útját napról napra értse?
Ha minden tévedés egy igazabb irányt adna,
s a bukás csendje is végül bölcsességgé válna.

Mi volna, ha a vágy sem birtoklást kérne,
csak közelebb vinne a dolgok lényegéhez?
Ha engedni annyit tenne: szabadon szeretni,
s közben mégis hűséggel a másikban meglenni.

Mi volna, ha a kudarc nem vereség maradna,
csak egy bezárt kapu, mely másikat mutatna?
Ha minden megtorpanás új ritmust ajándékoz,
mely közelebb vezetne a belső igazsághoz.

Mi volna, ha a szeretet nem érzés csupán,
hanem döntés, mely kitart minden évszak után?
Ha nem a fellobbanás volna benne a lényeg,
hanem hogy fényt őrizzen a legsötétebb éjnek.

Mi volna, ha a vég sem volna más, mint kezdet,
egy újabb ismeretlen, mely tovább vezethet?
Ha nem a lezárásban keresnénk a békét,
hanem minden búcsúban egy új út ígéretét.

Mi volna, ha az idő nem ellenségünk volna,
csak öreg tanítónk, ki csendesen szólna?
Nem venne el semmit, mit valóban szeretünk,
csak megtanítaná, mi maradjon velünk.

Mi volna, ha a tévedés nem szégyen volna,
csak egy görbe ösvény, mely jóra fordulna?
Hiszen a folyó sem egyenes mederben halad,
mégis biztos sodrással alakítja a partokat.

Mi volna, ha a sors nem írná meg helyettünk,
csak kezünkbe adná, hogy mit kezdhetünk?
A magban benne rejlik minden lombos ág,
de a gyümölcsöt végül az ember adja tovább.

Mi volna, ha a félelem is társunk lenne néha,
mint esti vándor mellett ballagó árnyéka?
Nem azért kísérne, hogy utunkat lezárja,
hanem intő jelként lépésünk súlyát mutassa.

Mi volna, ha a remény nem a holnap lakója,
hanem a jelen csöndes, szelíd megvilágítója?
Mert aki mindig későbbre halasztja látni az eget,
észre sem veszi majd a fölé hajló gyönyörű kéket.

Mi volna, ha egyszer csillapodna a kérdés,
nem azért, mert megszületett minden megfejtés?
Hanem a két szó: „mi volna” csendben átalakulna,
szelíd szavakká: „volt-van-lesz”, s ez megmaradna.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Seprűk

Az új seprű suhanva csillog, mint a fény, a por fél tőle, reszket mindenhol szegény. De bölcs a régi, nem rohan, csak nevet, tudja, a sarokok rejtik a szemét-tereket. A

Gondold meg

A tett vagy mulasztás az élet tengerén, árnyat vagy fényt szór a világ peremén. Amit teszünk, vagy csendben hallgatunk, mindig visszhangzik és örökké hordozzuk. A szándék is út, mely lélekből

Az örökkévaló

Az ember régóta kérdi, mi a mindenség titka, miért születik a világ, s mivé lesz holnapra? Tudás hiányában lelkéből szövi saját istenei arcát, az égbe rajzolta összes félelme vigaszát. Az

Csakis így

Alkoss. Ha nem jó, változtass. A jót mástól is fogadd el. Ha bármi tarthatatlan, engedd el. Méhes József (Zümi bá’)

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!