Fehér torony nő az égbe,
szétárad, dagad, nőve, felfelé.
Vörösnégyszögnél szárny rezzen, indulok,
szemem a csúcsot kutatja, fényben tisztulok.
Felhőalap sötétje hívogat,
ott pezseg az élet, ott a vad áramlat.
A termik átlátszó folyama húz,
remeg, mint szétpattanó varázslat.
Valami eszelős kapja ölbe a gépet,
mint titkos kar, mely az égbe vezet.
A varió lüktet, a szív dobog,
ülésbe szorulva új világ forog.
De a toronyban már más a rend,
szilaj erők kavarognak idebent.
A szelíd termik már hirtelen vihar,
és a játékosság villámmá hasad.
A gépet tépi láthatatlan kéz,
fagyott cseppek verik az orrát,
és minden rezdülés figyelmeztet,
egy lépés még, és a Cumulonimbus vár rád!
A gomolyfelhő barát és veszély,
szárnyat emel, de el is nyel, ha nem figyelsz.
Őrülten kell minden emelés,
de csak addig áldás, míg nem vagy túl merész.
Fent a csúcs, a kékbe vágyott ígéret,
de a biztonság az, ami megment téged.
A flieger fordít, spirálba dől ő,
a szív emléket, nem végítéletet őrző.
Megvan a vágyott magasság, fordulok,
a gomoly mögött újra kék az ég.
Tudom, szabadság nincs veszély nélkül,
de az ég tanít – túlélés nélkül nincs újabb repülés.
Méhes József
(Zümi bá’)
(Prof., ahogy Farkas Sándor reptér pk. elnevezett.)