Két apró cica az út kövén,
reszketve ül a hideg közepén.
Valaki sorsukról lemondott,
s könyörtelenül az utcára dobott.
A járda kövén nincs puha fekhely,
a szél sem kérdi, fáznak-e reggel.
A város mellettük közönnyel halad,
s két apró élet magára marad.
Milyen szomorú, milyen különös,
hogy az emberi szív lehet ily közönyös.
Akiktől az óvást és oltalmat várták,
éppen azok hagyták őket árván.
Köröttük szemét, hideg kövezet,
s a világ siet, nem látja könnyüket.
Pedig két élet várna még csodára,
egy irgalmas kézre, egy meleg tanyára.
Milyen könnyű eldobni, mi terhessé vált,
s tovább élni, mintha semmi sem fájt.
De aki így tesz, gondoljon bele:
két dobbanó szív maradt nélküle.
Nem kértek mást, csak egy kis helyet,
egy tálka ételt, némi szeretetet.
Egy biztos zugot, hol nem kell félni,
s ahol szabad békében, biztonságban élni.
Mert minden kis élet ugyanúgy érez,
a félelem bennük is könnyeket ébreszt.
A fájdalom nekik sem ismeretlen,
csak nem tudják elmondani emberi nyelven.
Két kis cica, két szörnyű tanúság,
szemükben ott él a végtelen szomorúság.
Az ember nagyságát nem a szó mutatja,
hanem, hogy a gyengébbet miként oltalmazza.
Ne hagyjunk több életet az út kövén,
ne múljon el sorsuk a némaság közönyén.
Mert minden eldobott, magára hagyott élet
ugyanúgy megérdemli a békés szeretetet.
S ha majd egyszer számot adunk magunkról,
nem kérdeznek rangról, vagyonról, javakról.
Csak azt: a ránk bízott életekkel jót tettünk-e,
vagy hány védtelen teremtményt öltünk meg!?
Méhes József
(Zümi bá’)