Közeledés

Az éj leszállt, mint vad, sötét lepel,
s a vérünk mélyén ősi dob felel.
A józan csend már régen széthasadt,
s a testünkben csak ösztön maradt.

Szemedben izzó, szűretlen vad fény,
mit ragadozó lát az éjszak mélyén.
A mozdulatod nem kérdez, csak húz,
mint ösztön, mely minden gátat szétzúz.

Lélegzetünk már egy ritmusra jár,
mint vadonban egymásra találó pár.
A bőr alatt feszülő, nyers erő
nem tűr határt, sem csendet, sem időt.

Közelebb von a megvadult jelen,
hol minden érintés tüzet terem.
A csók nem kér már engedélyt, se szót,
csak szétzúzza a visszatartott gátat, a nem jót.

A tested ellenállás nélkül remeg,
mint viharban megzördülő liget.
Kezem nyomán felébred a vágy,
s elhagy minden tanult, szelíd határt.

A combjaid íve vad fényben hajol,
mint préda, mely már nem menekül sehol.
A vágy nem kérdez, csak előretör,
s minden gondolatot belülre töröl.

A csípőd feszül, majd elengedett,
mint húr, melyen a szél született.
Combod kitárul, megszűnik a rend,
csak test beszél, és minden más bement.

A szívverésünk állattá vadul,
nem emberi már, hanem ősi hullám.
A levegő is forrón megremeg,
s a csend darabokra hull mindenek felett.

A hajad illata sűrű köd,
mely elnyel minden józan közt.
A mozdulat már ösztönből fakad,
s beléd árad, mint gyönyörbe zárt akarat.

A testek határa elmosódik, szétfolyt,
mint folyó, mely a vad árba sodort.
Nincs több „én” és „te”, csak izzás van,
amely egyetlen lüktető, vad áram.

A pillanat nem kér több irgalmat,
csak sodorja a forró akaratodat.
A vágy nem fény már, hanem erő,
mely mindent feléget, ami idő.

A bőr alatt futó tűz remeg,
mint föld mélyén zúgó láva rengeteg.
A józanság már rég széthullott por,
csak ösztön maradt, mi mindent rombol.

A mozdulatok elvesztik nevük,
csak lüktetés marad, semmi egyebük.
A világ kint már nem létezik,
csak a testek vad, összezárt nedveik.

A levegő is sűrű, nehéz, forró,
mint állati vágy, mi már nem tartható.
A határok mind porrá égnek el,
s a csend is csak zihálva felel.

A csúcspont nem szó, nem kép, nem jel,
robbanás, mire test őrülten figyel.
Egyetlen hullám, mely mindent visz,
s az idő is kettőnkben szétfoszlik.

Aztán csend lesz, de nem a régi fajta,
hanem izzón, mély reszketőn maradva.
A testek még őrzik a vad jelet,
mint parázst, mi soha nem alszik el.

A hajnal csak lassan mer közelíteni,
mintha félne mindent megnevezni.
A vad éj íze még ott remeg,
hol az ösztön nem tanul, nem felejt.

S amikor minden felrobbanni készül,
lelkük is vad táncba feszül,
Testünk kívánja a végső lüktetést,
és egymásba élvezzük a közeledést.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

A féltékenység

A szerelem még látszik, de már szétreped a bizalom,a fals gondolat mögött elindult a mérgező fájdalom.A féltés belénk mászik, mint lassan nyíló seb,s a nyugalom helyén csak feszülő vad remeg.

Egyéjszakás kaland

Nem kellett múlt, sem holnapról beszéd,elég volt válladon a lebbenő szépség,Két idegen voltunk egyetlen estén,kik összebotlottak egymás vágyó tekintetén. Nem volt szükség nagy vallomásokra,csak arra, hogy nézzük egymást kívánva,A percnek

Előfordul

Van ajtó, melyhez hiába viszel kulcsot,az idő már régen másik zárat csókol.Belül már másnak lobban fel a fény,te csak emlék vagy a horizont peremén. Méhes József(Zümi bá’)

MÁR AZ ELSŐ ELŐTT

Már az első csók előtt tudjuk, mire vágyunk,a csend mögött közös lángokban állunk.Közelebb lépünk, s nem kell már semmi szó,mert bennünk ugyanaz a vágy tomboló. Nem csak egy érintést akarunk

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!