Volt egyszer egy ember, ki hallgatott csendben,
s hitte, hogy a jóság majd mindent tart rendben.
Szívében még őrizte a tiszta, emberi lényt,
s másokban is kereste a megértő reményt.
Sok mindent lenyelt, mit más rá kiáltott,
mosollyal takarta, ha magában fájdalmat látott.
Ha bántották, inkább csak félrenézett,
s azt hitte, a béke mindennél többet érhet.
Ha szólt, azt mondták: túl érzékeny, ne bánja,
ha hallgatott, azt hitték, bárki lábbal tiporhatja.
Nem látták, mennyi mindent kellett elviselni,
csak azt, hogy másnap is volt ereje nevetni.
Egy reggel a tükör előtt sokáig állt,
s a saját szemében valami mást talált.
Nem az az ember nézett vissza, ki tegnap volt,
aki minden bántást megbocsátott, s hallgatott.
„Amíg hallgattam, addig jó voltam nektek,
ha fájt, legyintettetek, s tovább nevettetek.
Most, hogy végre visszaszólok, én lettem a hibás?
de hát az én csendem volt nektek az igás!”
Nem akar már többé mindenkinek megfelelni,
nem fog a saját kárára mások kedvében járni.
Aki bántotta, annak többé nem nyit ajtót,
s nem adja oda újra a lelkét egy hazug szóért.
Ott áll a lelke, héja szétnyitva,
minden régi sérelem mögéje írva.
Már nem az, akit csak úgy kézbe lehet venni,
s nem az, akinek mindent szó nélkül kell tűrni.
Mert van az a pont, ahol elfogy a türelem,
s az ember már nem alkuszik eddigi életével.
De nem mindenki szörnyeteg, kit annak látsz,
van, akit te törtél össze, s most félsz, ha rád talál.
Méhes József
(Zümi bá’)