A végtelenben csillagok fénye ragyog,
a tér mélyén lángolnak távoli galaxisok.
Az anyag, az energia és a tér valóság,
de az idő is az, vagy csak gondolati alkotás?
A tér befogadja a végtelen csodát,
de ki látta az idő valódi alakját?
Mégis mérjük vele a létnek útját,
s ráépítjük napjaink csalóka valóságát.
Nincs teste, nincs súlya, nem fogja kéz,
nem láthatja szemünk, bár múlásról beszél.
Azt mondjuk, hogy rohan, hogy tovaszáll,
pedig csak a változás az, mi új alakra talál.
Az óra mutatója körbe-körbe jár,
a számlap minden számán újabb helyre áll.
Nem az időt látjuk, csak a mozgást mérjük,
a változás ritmusát elménkben percekben értjük.
Az óra ketyegése nem az idő szava,
csak mozgó mutató, a számlapnak karja.
A másodperc emberi, megszabott mérték,
nem a mindenségben létező örök érték.
Naptárba zárjuk a napok sorát,
évekkel mérjük az életünk útját.
A mindenség változik, ezt látja a szem,
az idő fogalmát csak hozzáteszi az értelem.
A térkép nem a táj, csupán a valóság mása,
a fogalom nem a lét, csak magyarázata.
Bármily pontos rendszert alkot az elme,
a mindenség egésze nem férhet bele.
Az idő nekünk mankó, biztos kapaszkodó,
a változó világban nekünk rendet alkotó.
Segít eligazodni a napok sodrában,
de csak eszköz a véges értelmünk markában.
Ha nem volna ember, ki számolná az éveket,
ki osztaná múltra, jelenre, jövőre a végtelent?
A mindenség akkor is változna, alakulna,
de senki sem mondaná, hogy valami is múlna.
A múltban-jövőben utazni csak képzeletben lehet.
A térben utazás is csak az éppen adott helyzetben
történhet!
Подумайте об этом!
Méhe József
(Zümi bá’)