Súlyos csendből lép ki az ember a sorsba,
a kezét válladra teszi, de az csak morzsa.
Nem kérdez, csak nyomot hagy a bőrön,
s eldől: viszed-e, vagy leteszed dühödten, bőgőn.
A származás lehet lépcső, lehet bilincs,
de egyik sem véletlen helyre illesztett kincs.
A rendszer dönt, mielőtt te dönthetnél,
lehet, mozgástered szűkül, miközben remélsz.
Esélyt adni nem irgalom, hanem felelősség,
mert minden elzárt út közös veszteség.
A bezárt kapuk mögött nem egy ember áll,
hanem mindaz, ki jövőt soha nem kap már.
A társadalom ítél, mielőtt megismerne,
címkét ragaszt, hogy könnyebb legyen félrenéznie.
Az ítélet törékeny és szembekötötten vak,
eltaposhat hangosan, vagy sunyin hallgatva csak.
Aki hiányból jön, nem hős, hanem következmény,
statisztika, hogy ritkán kap új esélyt, új reményt.
Ha mégis kitör, nem cáfolja majd a rendet,
csak jelzi: a determinizmus nem zárt, csak kegyetlen.
Az adottság sikít, a lehetőség hallgat,
kettő közt az ember vergődik, s ha tud, választ.
A döntés pillanata drámai csend,
ahol nincs mentség, csak következmény.
A lehetőség nem könyörül, nem vár,
egyetlen pillanat, aztán továbbáll.
Ajtó csapódik, vas csattan a zárban,
s te ott maradsz egyedül, döntésed árnyában.
Vannak korok, melyek összezárják az eget,
s a levegő is azt súgja: add fel, ne merj.
De a belső hang néha erősebb,
és szembe megy a korral, bár tudja: ezért fizet.
De ha egyszer a rendszer rést hagy, és te belépsz,
nem megtöröd a rendet, csak más kimenetet élsz.
Az egyéni pálya így válik kivétellé,
de csak a rendet teszed árnyalva szükségszerűvé.
Származás, adottság, tehetség, esély:
egy determinált háló, melyben az ember él.
A kérdés nem az, szabad vagy-e teljesen,
hanem a keretek közt mennyire élsz következetesen.
Méhes József
(Zümi bá’)