Izland földjén a csend, nem mint imádság,
hanem mint teljesség és múlt-jelen világ.
Magma, kő, tűz és jég egymástól nem fél,
mint test és lélek külön – mégis egyként él.
A táj kemény, nem simogat, nem kér,
csak áll, mint ítélet, hideg és fehér.
A gejzír vár, mint elfojtott sikoly,
felszínen béke – a mélyen vihar tombol.
A látvány nem kiált, mégis megrendít,
Mint halk vallomás, ami mélyen tanít.
Emberi lélek nem menekül, hanem marad,
Elfogadja az erőt, mely nem ural, csak igaz.
Az erő itt nem céltalanul rombol, inkább tanít,
megmutatja, hol végződik a hiábavaló hit.
Ez a ritmus ringat, fegyelmez és ébreszt:
nem minden mozdulat örök, mégis értékes.
Minden emberben él egy Izland,
mint jégpáncél mögé zárt gejzír magad.
A felszíned lehet hideg, zord, s magány,
kitörve leszel tűz, lendület és soha-szabály.
Méhes József
(Zümi bá’)