Az éj, ha leszáll, a félelmet nagyítja fel,
a nappal zaja eltűnik, éjjel a csend felel.
Sötét utcákon járva sok szív összeszorul,
a képzelet bűnt rajzol, s az ész háttérbe szorul.
Aki éjjel kint van, az gyanús – így szól a hit,
betörő, gyilkos, ki rosszat tervez itt.
A sötétben alakból könnyen lesz ellenség,
s a félelem gyorsabb, mint a józan ész.
De jön a csavar, a gondolat éles trükkje:
ha te is ott vagy éjjel, mit látnak benned, ugye?
Ugyanabba a gyanús körbe kerülsz te is,
mint akiktől féltél, s most félhetnek tőled is.
Más szemében te leszel az árny az úton,
a csendes alak, ki nem szól, csak oson.
A logika visszafordul, s rád mutat,
amit hittél másokról, rólad is azt sugallhat.
És mégis: ebben a gyanúban van védelem,
mert aki fél, az kerül, s nem keres veled teret.
A távolság falat von, csendes pajzsot emel,
nem közelít a baj, mert mindenki kerül el.
Így lesz a kölcsönös gyanakvásból határ,
nem támadás születik, csak üres járda, magány.
A félelem furcsán biztonságot is ad,
mert aki óvatos, az nem bánt, csak halad.
Az éjszaka hordozhat valódi kockázatot,
de nem minden alak veszélyt, ki árnyat hagy ott.
A veszély sokszor bennünk kap arcot, nevet,
amikor minden ismeretlenre rávetítjük a félelmet.
De ne keverd össze az éberséget a rettegéssel,
a bölcs figyelem nem azonos az örök gyanúval, késsel.
Más dolog látni a jelet, s más mindentől félni,
nem kell vakmerőnek, de vaknak sem lenni.
Menj ki az éjbe józan ésszel, figyelve,
érezd a teret, a csendet, a lépteket benne.
Ne a félelem vezessen, hanem a tudás,
hogy ember több is lehet, mint egy árnyas látomás.
Tudd, az éjszaka nem a bűn tere csupán,
hanem a csendé, ahol tisztábban látsz talán.
Ha éber maradsz, s közben rettegés nélkül lépsz,
a sötét utcán nem félelem, hanem felismerés kísér.
Méhes József
(Zümi bá’)