BÁRKI MONDHATJA

Van bennünk vágy, mely néha felragyog,
ha lehunyjuk szemünket, s magunkra maradunk.
Valami hív, bár nem tudjuk, miért,
talán egy érintésért, egy szebb holnapért.

A testünk időnként csak ölelésetekre vár,
hogy mellettetek teljesüljön végre a nyár.
Hogy homlokunk vállaitokra hajthassuk csendesen,
ne kelljen semmit mondanunk, csak lennünk veletek.

Arra vágyunk, hogy ismerjétek a csendünket,
hogy szavak nélkül is értsétek a lelkünket.
Hogy akkor is maradjatok, ha elfogy a szó,
ne kelljen mindig erősnek lennünk is, ha fájó.

Szeretnénk, ha látnátok, úgy, ahogy vagyunk,
a gondjainkkal együtt, miket rejtegetünk, titkolunk.
Ne kelljen erősebbnek lennünk a kedvetekért,
csak önmagunk maradjunk a szereteteitekért.

Néha biztonságra vágyunk, csendre, otthonra,
egy ablakra, melyen besüt a nap aranyra.
Hogy ne tartsunk attól, mit hoz a holnap,
s legyen egy hely, ahol mindig minden szökőnap.

De bennünk él a vágy, hogy többre jussuk,
hogy a saját utunkon végre elindulhassunk.
Hogy amit őrzünk, egyszer kimondhassuk,
s a bennünk élő erőt másoknak átadhassuk.

Vágyunk rátok, de néha egyedül is lennénk,
hogy a saját gondolatainkkal együtt lehessünk.
Közel húzunk titeket, aztán félünk, hogy elveszünk,
s keressük a távolságot, ahol önmagunk lehetünk.

Van vágy, mely reggelre elcsendesedik,
s van, mely évek múltán is bennünk reszketve él.
Van, amit magunknak választunk, tiszta szívvel,
s van, amit mások hagytak bennünk észrevétlen.

Oly sokszor kérdezzük, mi tesz boldoggá,
miért vágyunk arra is, ami néha fáj.
Talán nem az kell, hogy minden a miénk legyen,
csak hogy végre magunk legyünk saját lelkünkben.

Ha egyszer elcsitul bennünk minden sóhaj,
s nem kerget tovább sem emlék, sem óhaj,
Talán megértjük, mikor mellétek bújunk,
nem többre vágytunk – csak arra, mit álmodtunk.

Méhes József
(Zümi bá’)

0 0 szavazatok
Vers értékelése
Feliratkozás
Visszajelzés
guest

0 hozzászólás

Megosztás:

Kategória további versei

A MOHOS-TÖBÖR SZÉLÉN

Bükkben a Mohos-töbör szélén állok,köd fátylán át a lankás mélybe látok.Harmat csillan a fűszál hegyén,sűrű pára ring a föld mély gödrén. Mészkő rejtőzött itt a mélyben,vízcsepp járt rajta csöndességben.Eső oldotta

SZAKADÉK PEREMÉN

Szakadék peremén ülök, alattam a mélység,Fölöttem csillagokba kapaszkodik az ég.Lábam alatt a mélység, köröttem néma táj,Bennem ezer régi emlék ébred, mi visszajár. A szél a múltam lapjait csendesen forgatja,Az elveszett

MINT AZ ÖREG FÁK

Megállunk ott, ahol vén fák őrzik az eget,s úgy érezzük, a csend most átölel minket.Nem szólunk, csak nézzük a viharvert ágakat,s bennük látjuk saját, megélt vágyainkat. Mi is hajlottunk már

KUNYHÓ

Aranyba fordult kint a messzi határ,a tarló fölött megpihent egy madár.A kukoricásban zizegett a levél,végigsimított rajta az őszi szél. Kukoricaszárból épült egy kunyhó,fölötte kéklő ég, körötte tarló.Nem palota volt, mégis

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!
0
Szívesen fogadnám a gondolataidat, kérlek írd meg kommentben.x