Van bennünk vágy, mely néha felragyog,
ha lehunyjuk szemünket, s magunkra maradunk.
Valami hív, bár nem tudjuk, miért,
talán egy érintésért, egy szebb holnapért.
A testünk időnként csak ölelésetekre vár,
hogy mellettetek teljesüljön végre a nyár.
Hogy homlokunk vállaitokra hajthassuk csendesen,
ne kelljen semmit mondanunk, csak lennünk veletek.
Arra vágyunk, hogy ismerjétek a csendünket,
hogy szavak nélkül is értsétek a lelkünket.
Hogy akkor is maradjatok, ha elfogy a szó,
ne kelljen mindig erősnek lennünk is, ha fájó.
Szeretnénk, ha látnátok, úgy, ahogy vagyunk,
a gondjainkkal együtt, miket rejtegetünk, titkolunk.
Ne kelljen erősebbnek lennünk a kedvetekért,
csak önmagunk maradjunk a szereteteitekért.
Néha biztonságra vágyunk, csendre, otthonra,
egy ablakra, melyen besüt a nap aranyra.
Hogy ne tartsunk attól, mit hoz a holnap,
s legyen egy hely, ahol mindig minden szökőnap.
De bennünk él a vágy, hogy többre jussuk,
hogy a saját utunkon végre elindulhassunk.
Hogy amit őrzünk, egyszer kimondhassuk,
s a bennünk élő erőt másoknak átadhassuk.
Vágyunk rátok, de néha egyedül is lennénk,
hogy a saját gondolatainkkal együtt lehessünk.
Közel húzunk titeket, aztán félünk, hogy elveszünk,
s keressük a távolságot, ahol önmagunk lehetünk.
Van vágy, mely reggelre elcsendesedik,
s van, mely évek múltán is bennünk reszketve él.
Van, amit magunknak választunk, tiszta szívvel,
s van, amit mások hagytak bennünk észrevétlen.
Oly sokszor kérdezzük, mi tesz boldoggá,
miért vágyunk arra is, ami néha fáj.
Talán nem az kell, hogy minden a miénk legyen,
csak hogy végre magunk legyünk saját lelkünkben.
Ha egyszer elcsitul bennünk minden sóhaj,
s nem kerget tovább sem emlék, sem óhaj,
Talán megértjük, mikor mellétek bújunk,
nem többre vágytunk – csak arra, mit álmodtunk.
Méhes József
(Zümi bá’)