Azt hisszük, látjuk már a másik gondolatát,
mintha titkos könyvét lapoznánk át egy éjszakán.
Nem kérdezünk – ítélünk, hangtalan, keményen,
sorsokat döntünk el egyetlen gondolt sejtéssel.
Az ember nem attól fél, amit hall,
hanem amit képzel – s attól nem szabadulhat.
Így nőnek szörnyekké az árnyak gondolatban,
nappal is velünk jönnek, súlyos mozdulatban.
Egy félmondatból baljós történet támad,
egy sötét gondolatból ál-bizonyosság árad.
A képzelet gyorsabb minden szónál,
és keményebb tud lenni bármely bírónál.
Barátságok roppannak rossz gondolatok alatt,
mint jégpáncél, mely mély víz alatt szakad.
Nem történt semmi s mégis minden elvész,
mert a képzelet vádja erősebb, mint a tény.
Szerelmek alkonyán is gyakran ez az ok,
hogy képzelt gondolatból nőnek nagy bajok.
A féltékeny tekintet titkos vádat sejtet,
s a bizalom – repedve lassan darabokra eshet.
A szülő szigorúbb lesz, mert dacot vél a csöndben,
pedig csak félelem remeg a gyermek szemében.
A gondolat után nincs kérdés, csak parancs és fal,
s a szeretet helyén nő fel az örök távolság hamar.
Hányszor rombolunk pusztán képzelt szavakkal,
mikor a másik talán épp felénk hajolna akarattal.
De mi már ítéltünk – visszavonhatatlanul,
s a híd, mely épülhetett volna, porba hull.
A hamis bizonyosság biztonságot hazudik,
de közben lassan mindent elpusztít.
Ahol nincs kérdés, ott nincs élet,
csak egymás mellett vergődő, néma végzet.
A feltételezés kényelmes menedék,
nem kell benne sebezhetőnek lenni még.
De az ára súlyos, a kapcsolat kivérzik,
s a lelkek egymás mellett egymást tépik.
A kérdés bátor tett – meztelen igazság,
mely széttépi a kétség-gondolat sűrű fátyolát.
Egyetlen őszinte szó több, mint száz vak ítélet,
mert tiszta fényt gyújt a sötétben, mely eltévedt.
Az igazi bátorság nem a sejtés hatalma,
hanem a kérdés-felelet csendes, tiszta akarata.
Ott kezdődik a jó, hol megszűnik az „én tudom”,
s két ember egymás felé lép – nyitottan, szabadon.
Méhes József
(Zümi bá’)