Nem látszik még a vég, de roppan már a csend,
Mint víz felett a jég, mely lassan megreped.
Sejtjük: ami jön, nem old fel, nem enyhít majd,
Csak szétszakít mindent, mit eddig eltakart.
Az utolsó csepp nem érkezik, mindig úton van,
Körbejár bennünk, mint eltévedt gondolat.
Néha már túlcsordulunk, mégsem történik semmi,
Csak egy repedés nő, amit nem lehet betömni.
Egy pillantás, egy rezdülés – s újabb csepp zuhan,
Gyűrűzik bennünk mélyen, mint álló tavakban.
Más észre sem veszi – nekünk mégis kés,
Minden apróság újabb vágás, újabb repedés.
Az utolsó csepp nem érkezik zajjal: csak szétmar,
Mint lassú méreg, mely némán bennünk van.
Egy szó, egy perc – és nincs több visszaút,
S bennünk a csend vad ordítássá fajul.
Nem hajnal jön utána – csak vakító üresség,
Hol minden kimondott szó végítéletként ég.
Ami kitör, nem tisztít – csak rombol és temet,
S magával rántja mindazt, mit védeni lehetett.
Mert minden utolsó csepp mérget érlel,
A hallgatás súlya lassan sírrá mélyül benned.
S mikor a határ végleg, hangtalan szakad,
A csendből nem vihar, hanem pusztulás fakad.
Méhes József
(Zümi bá’)