Megállok melletted, árok, csendben szólítalak,
mint régi ismerőst, akit kikerül sok alak.
Most nem hallgatsz, beszélsz velem, sokat láttál már,
kerekek zaját, földszagot, esőt, nyarat, vért és határt.
Amikor az eső hirtelen zúdul alá,
te fogadod magadba, nem panaszkodva rá.
Elvezeted messze, hogy az út megmaradjon,
s a kerekek nyoma biztonságban haladjon.
Ha gondoznak, békés vagy és hasznos,
ha elhanyagolnak, veszélyes, alattomos.
Látom én, sokszor csak átléplek feletted,
mintha nem lenne súlya annak, amit teszel.
Látom benned a veszélyt és a védelmet is,
két arcod van, mint sok embernek itt.
Attól függ, hogyan bánunk veled nap mint nap,
hogy segítő kéz vagy veszélyes csapda maradsz.
Éjszaka, ködben, esőben, amikor minden egyforma,
te csendben vársz, mintha elfeledtek volna.
Nem vagy gonosz, csak könyörtelen néha,
te tudod legjobban, a fizika nem alkuszik soha.
Nem te voltál rossz, nem te hívtad a véget,
csak ott voltál, ahol nem figyeltek téged.
A mélyed ítélet, de nem bosszúból,
csak törvény szerint, ha ember nem tanul.
Máskor a mezőn láttalak hajnalban,
víz csillant benned, élet mozdult abban.
A föld szomjas volt, a nyár kegyetlen,
te mégis reményt vittél csendesen.
Itt a földeken más arcod mutatod,
nem félelmet, hanem életet hordozol.
Vizet vezetsz a szomjas barázdák felé,
s a mag hálásan sarjad ki belőle, feléd.
Jó, hogy megálltam és beszélek veled,
mert megértettem végre a lényeget.
Hogy a legegyszerűbb dolgok is fontosak,
ha kiesnek a rendből, mindent felboríthatnak.
Most már más szemmel nézlek, árok, barát,
nem csak földbe vájt vonalként a tájon át.
Hanem jelként arra, hogy rend kell és figyelem,
különben a legegyszerűbb is veszély lehet hirtelen.
„Köszönöm ember, hogy megszólítottál!”
Méhes József
(Zümi bá’)