Az árok

Megállok melletted, árok, csendben szólítalak,
mint régi ismerőst, akit kikerül sok alak.
Most nem hallgatsz, beszélsz velem, sokat láttál már,
kerekek zaját, földszagot, esőt, nyarat, vért és határt.

Amikor az eső hirtelen zúdul alá,
te fogadod magadba, nem panaszkodva rá.
Elvezeted messze, hogy az út megmaradjon,
s a kerekek nyoma biztonságban haladjon.

Ha gondoznak, békés vagy és hasznos,
ha elhanyagolnak, veszélyes, alattomos.
Látom én, sokszor csak átléplek feletted,
mintha nem lenne súlya annak, amit teszel.

Látom benned a veszélyt és a védelmet is,
két arcod van, mint sok embernek itt.
Attól függ, hogyan bánunk veled nap mint nap,
hogy segítő kéz vagy veszélyes csapda maradsz.

Éjszaka, ködben, esőben, amikor minden egyforma,
te csendben vársz, mintha elfeledtek volna.
Nem vagy gonosz, csak könyörtelen néha,
te tudod legjobban, a fizika nem alkuszik soha.

Nem te voltál rossz, nem te hívtad a véget,
csak ott voltál, ahol nem figyeltek téged.
A mélyed ítélet, de nem bosszúból,
csak törvény szerint, ha ember nem tanul.

Máskor a mezőn láttalak hajnalban,
víz csillant benned, élet mozdult abban.
A föld szomjas volt, a nyár kegyetlen,
te mégis reményt vittél csendesen.

Itt a földeken más arcod mutatod,
nem félelmet, hanem életet hordozol.
Vizet vezetsz a szomjas barázdák felé,
s a mag hálásan sarjad ki belőle, feléd.

Jó, hogy megálltam és beszélek veled,
mert megértettem végre a lényeget.
Hogy a legegyszerűbb dolgok is fontosak,
ha kiesnek a rendből, mindent felboríthatnak.

Most már más szemmel nézlek, árok, barát,
nem csak földbe vájt vonalként a tájon át.
Hanem jelként arra, hogy rend kell és figyelem,
különben a legegyszerűbb is veszély lehet hirtelen.

„Köszönöm ember, hogy megszólítottál!”

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Barátság

Nem mérik arannyal, ezüsttel, nem vásárolhatod meg bűvölettel, mert az, ki adja önmagát, az adhat neked igaz csodát. A barátság csöndes vallomás, nem kér díszt, sem koronát, csak azt, hogy

A vihar dobszava

A szél először csak. zúg, mintha titkot hozna messziről. Fák lombjai susognak, feszül a levegő, valami közeleg. Felhők gyülekeznek, mint hadba vonuló seregek sötét lobogók alatt. Az égbolt mélyről morajlik,

A legmélyebb csend

A csend ölében lánggal éghet kín, nem kiált, csak mélybe hull, nem hív. A szó, ha szólna, könnyet oldana, de némaságban él mindörök fájdalma. Mint kőbe zárt titok, úgy él

Okosnak lenni

Elsőre hittem, hogy zseni vagyok, ész, az univerzum is csak általam lett kész. Aztán a valóság finoman megsúgta, ez most nem jött össze, te kis hülye puja.” Később már mondtam,

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!