A mondás ellenére mégis

Férj, feleség, szerető, – mind egy-egy tükördarab,
mely visszaveri arcodat, s közben szétvág, ha marad.
Mert néha épp az fáj leginkább, hogy ott van még,
kihez megszokás köt, nem vágy, nem is remény.

Ne vidd az ágyba a gondjaid – mondják halkan, bölcsen,
de hová tenném őket, ha nem a párnák közt, s ölben?
A szekrényben nem férnének el, túl sok már a bánat,
így együtt alszom velük, s velük virrad rám a látszat.

Az ágy nem menedék nekünk, inkább börtön talán,
hol ott van minden elfojtott, kimondhatatlan vágy.
A lehelet még összefon, de közben messze száll,
s a test, mit érinteni jó, már rég idegen, talán.

Ne vidd az ágyba problémáidat – mondogatjuk halkan,
mikor mellém fordul ő, már tudom: baj van.
Mert néha épp a szeretet az, mi nem enged pihenni,
s az ágy, hol nyugodni kéne – tanít lassan meghalni.

Mert minden éj egy vallomás, amit senki sem hall,
egy szívverés, mely önmagát meséli újra, halkan.
Az ágy nem menedék, tükör, mi mindent kimond,
s reggelre ott marad a válasz – te magad vagy a gond.

Ne vidd az ágyba gondjaid, de mondd, hová tegyem?
Ha ott van ő, ki fáj nekem, s kit elfelednem kell.
A test beszél, de hallgatunk, – s a szó már nem talál,
a csók csak gond, s a vágy, mi újabb bűnre vár.

Van, hogy jobb lenne egyedül, s nem félni, ki mit érez,
mint összefonni két magányt, hol mindenki vérez.
De a test tudja jól, mit nem szabad, de a hiánytól fél,
s így öleli azt, aki már réges-régen nem is érte él.

Ne vidd az ágyba gondjaid – tanács az, bölcs, de híg,
hisz ott pihen, ki fájdalom, s ki nélkül semmi nincs.
Az éjbe simul arca még, s a csöndben halkan zavar,
mert ott, ahol a vágy lakik, ott béke sosem marad.

Az ágy a béke temploma, de harc lakik benne,
két test, küzd vele, hogy egy maradhat-e.
A mozdulatban rejteznek kimondatlan szavak,
az érintés beszél, mert tovább már nem hallgathat.

Ne vidd az ágyba, mondják a gondod, bánatod,
de ott pihen, ki fáj neked, ki nélkül nem vagy ott.
A test közel, de fázol, s a szó már nem segít,
a csók is csak takarja azt, mit rég kimondani tilt.

A mondás szép, de naiv – mint gyerek a mesén,
nem tudja, hogy a szerelem sem mindig tiszta fény.
A mondás nem vigasz, mert visz a vágy, bármi fáj,
s a hajnal fénye újra csak egy új bűn hírnöke már.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Variációk egy témára

Kéz a Kézben! – még csend a vágy, ujjak között bizsergő láng, puha érintés, halk ígéret, út a szívtől a testig ébred. Az a Kézben! – súlyt kap a perc,

Valaki alatt, valaki fölött

Van úgy, hogy magad alatt vagy, mélyben, hol fojt a csend, s tested csak árnyékot hordoz, s minden perc lassan temet. De jön a másik tüze rád, ujja lángként végigszánt,

Izzás a szürkületben

Lombok közt szűrődik a fény, játszik a fűszál, csillan a rét. A park ölel, csendje takar, titkot őriz minden, ha akar. Két kéz találkozik nesztelen, ujj hegye súrol – remeg

A só

Bajsza alatt kacsint a vén, tréfás szava mindig serény. Mondja nevetve, „Hej, bizony ám, nem csak a fiatalt hajtja a vágy!” A só ott csillog, csábít, hív, szívben a láng

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!