A legmélyebb csend

A csend ölében lánggal éghet kín,
nem kiált, csak mélybe hull, nem hív.
A szó, ha szólna, könnyet oldana,
de némaságban él mindörök fájdalma.

Mint kőbe zárt titok, úgy él a kín,
fagyott szívben mégis tűz a szín.
Némán virraszt, s belül forr a láva,
de kívül az arcán nyugszik a díszpárna.

A csend torony, hol titkok őriződnek,
ahol a könnyek magányban nőnek.
Ott zenghet a szenvedés, bár nincs zenéje,
ott sír a lélek, bár nincs könnye, vére.

A csend mögött egy láthatatlan tenger,
hol hullámok törnek, de senki sem figyel.
Ki érti szívből ezt a némaságot,
az látja meg a legmélyebb világot.

Mert van, ki sír, s könnye enyhülést hoz,
van, kit a hallgatás még jobban fojt.
Egy arc, mely nyugtot álcáz külső fényben,
belül sötétség gyűrűzik ott legkeményen.

Így hordoz ember száz rejtett világot,
nem minden arc tükröz valódi pilácsot.
A legnagyobb csend olykor égre kiált,
csak hallani kell, benne él mind a világ.

De mégis ott ragyog a káoszban a rend,
hogy csendből is fakadhat új kezdet.
Mert egyszer eljön, s a zár kitárul,
a lélek fényben újjászületve ámul.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Az éjszaka

A nappal színekkel építi rendjét, az éj lebontja, s kitárja csendjét. Hol titkok zengenek hangtalanul, s az élet az öröklét nyomán alakul. Az éberség itt a legfőbb erény, kardja a

Két harcos

Mit számít túlerő, ha ellene bátor szív dobog, ha lelkek acélján nem ejt rést a sok-sok ok. Két harcos áll a szélben, dacuk végtelen, el nem futnak ők, szembenéznek névtelen.

A harc maga

Az ég alatt vad árny borult a tájra, a szél süvöltött, s tenger habja lángra. S a sziklák ormán, ott, hol vége az égnek, két nagy Erő feszült az öröklétnek.

Mezsgye

Határvonal, mely elválaszt, de köt is, a múltból hoz és jövő felé röpít, nem csak sáv, mely földeket választva hagy, hanem rajta át az ember is szárnyra kap. Állunk a

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!