A kukkoló

Melóból mentünk hazafelé, cigaretta, csendben,
a haver néha rám nézett, de nem szólt egyet sem.
Az éj úgy húzta ránk a nedves, hideg árnyát,
mint kocsmákból kilépők vállára a magányt.

Aztán a semmiből egy torok szétszakadt,
egy nyers emberi hang az éjszakába mart.
Nem kérdeztük egymást, csak futni kezdtünk rögtön,
mint két felvert kutya, vérszagú ösztönből.

A fák között zihált a mocskos félhomály,
a földön szétszóródott néhány eldobott csikk már.
És ott volt egy fiú, vad dühtől remegve,
egy faszi arcát ütötte lihegve.

A fiú csak ütötte tovább vadul teperve,
mintha minden csapással tisztább lenne a lelke.
Egy lány távolabb állt, könny csillogott szemében,
mint törött üvegdarab a park tavának hideg vizében.

Ordítottunk neki: „Hagyd abba, legyen elég!”
a hangunk végigvágott az éjszakán, mint a jég.
A fiú felénk fordult, remegett benne minden,
mintha az összes indulat egyszerre tört ki benne.

Azt mondta: „A lánnyal feküdtünk ott a fűben,
amikor ez a féreg megállt mögöttünk csendben.”
A fiú szájában a düh már fekete lázként égett,
szemében összegyűlt az összes mocskos élet.

Aztán észrevettük, hogy a faszát veri éppen,
s a park körülöttünk hirtelen megdöglött szépen.
Még a szél is megtorpant a fák közé szorulva,
mint aki szégyelli már, hogy ebben él újra.

Ránéztem a haverra, ő csak bólintott lassan,
mint aki ugyanazt érzi, mélyen gyomorban.
Nem volt ott nagy erkölcs, se okos emberi törvény,
csak valami sötét indulat szorult még bennünk.

És beszálltunk mi is, mert akkor az tűnt jónak,
az ütéseink tompán csattantak a csontnak.
A föld szaga összekeveredett az izzadsággal,
meg azzal a nehéz, néma, gyűlölt igazsággal.

Az ember ilyenkor nem hős, csak rohadt dühös,
mint akiben egyszerre szakad el minden fölös.
A lány pár méterre állt könnyes szemmel némán,
mint akit az élet köpött szembe igazán.

A faszi már mozdult, indult, de nem nézett vissza,
arcán szétfolyt az este minden mocskos titka.
A fiú átölelte a reszkető barátnőjét,
mint aki visszakéri az élet elveszett bőrét.

A srác lágyan ment a lányhoz,
ki úgy bújt hozzá, mint gyerek, ki vihartól ázott.
A keze még remegett, a szája bíborszín volt,
de a szemében valami végleg összetört ott.

Mi meg csak álltunk még pár percig bénán,
a lámpafény remegett a tócsák olajszagán.
Nem tudtuk eldönteni, mi maradt utánunk,
csak azt, hogy más által vesztett el világunk.

A haver rágyújtott még a repülőhídnál,
a parázs vörösen égett a kezében némán.
A füst lassan felszállt a hajnal szürkeségében,
mintha szégyent akarna betakarni az égben.

Mert vannak éjszakák, amik nem engednek el,
hiába takarod be őket sok-sok évvel.
Ott ülnek benned csendben, valahol mélyen,
mint rozsda egy késen vagy vér a köröm szélen.

A pasit nem vertük agyon …visszagondolva, sajnos
– rossz eseteben is már régen szabadultunk volna.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

A féltékenység

A szerelem még látszik, de már szétreped a bizalom,a fals gondolat mögött elindult a mérgező fájdalom.A féltés belénk mászik, mint lassan nyíló seb,s a nyugalom helyén csak feszülő vad remeg.

Egyéjszakás kaland

Nem kellett múlt, sem holnapról beszéd,elég volt válladon a lebbenő szépség,Két idegen voltunk egyetlen estén,kik összebotlottak egymás vágyó tekintetén. Nem volt szükség nagy vallomásokra,csak arra, hogy nézzük egymást kívánva,A percnek

Előfordul

Van ajtó, melyhez hiába viszel kulcsot,az idő már régen másik zárat csókol.Belül már másnak lobban fel a fény,te csak emlék vagy a horizont peremén. Méhes József(Zümi bá’)

MÁR AZ ELSŐ ELŐTT

Már az első csók előtt tudjuk, mire vágyunk,a csend mögött közös lángokban állunk.Közelebb lépünk, s nem kell már semmi szó,mert bennünk ugyanaz a vágy tomboló. Nem csak egy érintést akarunk

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!