A szerelem még látszik, de már szétreped a bizalom,
a fals gondolat mögött elindult a mérgező fájdalom.
A féltés belénk mászik, mint lassan nyíló seb,
s a nyugalom helyén csak feszülő vad remeg.
A kétely ránk tapad, mint koszos, nyákos ragály,
s minden kimondott mondat mögött újabb árulást talál.
A levegő besűrűsödik, mint a fojtogató tér,
s a nyugalom helyén nincs más, csak felesleges vér.
A féltés nem érzés többé, hanem fullasztó kényszer,
s minden gesztus mögött újabb támadó jelenik meg.
A szív már nem szeret, csak számol és figyel,
s a nyugalom helyén csak dermedt, üres hideg.
A gyanú ordít, nem suttog, nem hallgat el,
s minden kimondott szó mögött ítélet felel.
A bizalom elpusztul, mint eltapadt fény,
s a szeretet helyén kemény már a sötét.
A paranoia suttog, s minden szót kiforgat,
A hűség fényéből is árulást mutogat.
A vádak súlya kapcsolatokat temet,
S a szerelem helyén csak pusztító seb lehet.
A végső csend nem nyugalom, hanem üvöltő ideg,
minden gondolatban a paranoia árnyéka remeg.
A bizalom meghal, nincs többé visszaút,
a szerelem helyén csak rom, hisz minden hazug volt.
A vég már csak lassú, rothadó zuhanás,
s minden emlék mögött csak fájdalmas omlás.
A múlt szétesik, mint szétvert romhalom,
s a szeretetből nem marad más, csak üres fájdalom.
Méhes József
(Zümi bá’)