A depressziós – távolról nézve!

Mély sötétben fekszik, nincs már saját napja,
nem mozdul semmi, csak húzza a gyötrés maga.
Ha orvosról beszélnek, vad tiltás rándul rá,
mintha minden segítség ellenségként állna már.

A világ azt mondja – kell a szakemberi kéz,
de benne valami remeg, s visszahúzza a mély.
Mintha ítélet lenne minden recept, minden szó,
mely orvostól jön – s meg kellene hódolnia valahol.

Sokan nem értik, miért fél így a mentő szótól,
hisz csak gyógyulást ígér – szabályt, rendet a jótól.
De benne mégis a múlt sebeinek zaja zúg,
rejtve épülnek benne új falak, szűk zugok.

A gyógyszertől úgy retteg, mintha önmagát temetné,
fél, hogy elveszik tőle az utolsó maradék erejét.
A betegsége beszél benne, vad és könyörtelen,
s ő nem látja – nem ő dönt már régen semmiben.

A körülötte segítőn állók távolról látják,
az ellenkezés nem én vagyok, csak betegség-fáklyák.
Ők mondják – mindig melletted vagyunk,
s türelmükből lassan lépés lesz – haladunk.

A pszichiáter neve még mindig seb a bőrön,
de már nem üvölt fel rá minden porcikája gyötrőn.
A gyógyszer sem tűnik már mindent elnyelő árnak,
csak félelmetes kapunak – talán valami másnak.

A sötét tovább ül rajta, mint hideg kabát,
de már nem szorosan, mint az elmúlt sok napján.
A dac is reped néhány alig hallható helyen,
mintha valami kicsiny rés nyílna a retteneten.

Talán egyszer eljut addig, hogy belép a küszöbön,
de nem hittel, inkább úgy, mint aki nem lát más jövőt.
Ott mondhatná – segítsetek, mert nincs tovább,
mert a mély már nem tart, de a fény se hív át.

És ha elindulna, az út akkor még kemény marad,
nem lesz csoda, se fellobbanó új akarat.
Csak lassú mozdulatok, apró, megtört lépések,
a remény itt nem fény, csak túlélés-morzsák, élek.

És ott, a csendes szobában, ahol hallgatni is szabad,
talán megérti, hogy nem kell egyedül vinnie a napokat.
Nem fény gyúl fel – csak egy parányi, törékeny meleg,
de elég lehet ahhoz, hogy egyszer újra önmaga lehessen.

Méhes József
(Zümi ’bá)

Megosztás:

Kategória további versei

Ringispil

A madár csőrén vibrál a nyár,szemében pirkad aranyló sugár,a fű alatt hangyák útja kanyarog,csendjükben ős, földízű titok zsong. Apró hangyák rohannak riadt sorban,rettegő élet remeg lent a porban.Parányi sors veszlik

A szürke alak

Irodák mélyén, zárt ajtók mögött,tolla alatt mátrix-rend szövődött.Más neve állt az írott sorok felett,de ő készítette mindig az eredetet. Nem harsány lény, nem fényes alak,csak rendbe mártott, tiszta akarat.Mint mély

A bor

A bor a föld és ember kézfogása,napfény csorog benne halk ragyogásba.Szőlősorok, pincék és tenyerek titka;mit évszázadok végtelen küzdelme lakja. Nap csókolta fürtök érnek hegytetőn,mézízű harmat csillan levelükön.Must fakad sűrű arany

A kétkedés határa

Kérdések nyithatnak kaput a tiszta tényre,az értelem útján halad a lélek mélyre.Ha azonban minden szó titkot sejtet,a tények elvesznek, s „bármi” megtörténhet. A tudás útján a kétely is vezeti léptünk,nem

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!