A bánat mindig késve érkezik,
mikor már semmi vissza nem segít.
Kopog a szívben, csendesen,
de kulcs nincs többé seholsem.
Bánkódni annyi: mint árnyékot ölelni,
egy eltűnt percet visszakövetelni.
De az idő nem hajlik szóra,
nem érdekli már senki sóhaja.
A bánat körbe-körbe jár,
mint madár, mely ablaknak száll.
Nem talál kiutat, csak beleüt,
s közben a jövő szép lassan eltűnt.
A múlt nem lesz igazabb attól,
hogy százszor újra elsiratod.
Nem lesz szebb, nem lesz más,
csak nehezebb lesz a továbbhaladás.
Nem az fáj, ami elmúlt rég,
hanem hogy nem engedjük el még.
A bánkódás itt válik hibává:
mikor lánc lesz, s nem alakul tanulsággá.
A könny lehet tiszta, rövid eső,
de ha örök, mocsárrá nő,
Ott nem sarjad remény, se virág,
csak áll az idő, s vele a világ.
Ami elmúlt, már nem kér semmit,
csak mi kérünk tőle még megint.
De a válasz mindig ugyanaz:
mély csend, ami szép lassan elapaszt.
Nem kell tagadni, ami fájt,
de nem kell ott lakni végtelenül tovább.
A seb begyógyul szépen, csendesen,
ha nem tépjük fel mindig szüntelen.
A bánkódás hiábavalósága ott kezd élni,
mikor már nem tudunk továbblépni.
Mikor a fájdalom nem eszköz mára,
csak kifogás, a saját mozdulatlanságra.
Méhes József
(Zümi bá’)