A csend

A csend ölében lánggal éghet kín,
nem kiált, csak mélybe hull, nem hív.
A szó, ha szólna, könnyet oldana,
de némaságban él mindörök fájdalma.

Mint kőbe zárt titok, úgy él a kín,
fagyott szívben mégis tűz a szín.
Némán virraszt, s belül forr a láva,
de kívül az arcán nyugszik a díszpárna.

A csend torony, hol titkok őriződnek,
ahol a könnyek magányban nőnek.
Ott zenghet a szenvedés, bár nincs zenéje,
ott sír a lélek, bár nincs könnye, vére.

A csend mögött egy láthatatlan tenger,
hol hullámok törnek, de senki sem figyel.
Ki érti szívből ezt a némaságot,
az látja meg a legmélyebb világot.

Mert van, ki sír, s könnye enyhülést hoz,
van, kit a hallgatás még jobban fojt.
Egy arc, mely nyugtot álcáz külső fényben,
belül sötétség gyűrűzik ott legkeményen.

Így hordoz ember száz rejtett világot,
nem minden arc tükröz valódi pilácsot.
A legnagyobb csend olykor égre kiált,
csak hallani kell, benne él mind a világ.

De mégis ott ragyog a káosz rend,
hogy csendből is fakadhat új kezdet.
Mert egyszer eljön, s a zár kitárul,
a lélek fényben újjászületve ámul.

Méhes József
(Zümi bá’)

Szerintem:

A vers azt a helyzetet mutatja be, amikor a csend mögött rejtőzik a legordítóbb fájdalom és ennek a
helyzetnek a feszültségét ábrázolja. A hallgatás egyszerre védelem is, amely kívül nyugalmat mutat,
belül azonban pusztító erő rejlik. Azonban a zárásban a remény és megváltás lehetősége is helyet kap.