Saját hitünket magunkban hordjuk láthatatlanul,
egy hangot, mely minden külső zajon áthatol.
Azt súgja: képes vagy, csak higgy tovább,
s a lehetetlen is megnyitja kapuját.
Van bennünk valami, ami még remél,
ha körülöttünk minden összedől, s már nem él.
Pislákoló kis láng, mit nem olthat a szél,
s a sötétben is őrzi, hogy van még miért.
Saját hitünknek nincs szüksége érvre,
néha elég, ha önmagát emeli az égre.
De, ha nem kérdez, nem vizsgál, nem kutat,
csak önmaga körül rója az utat.
Mert könnyebb hinni, mint belátni,
könnyebb a másik vétkét számonkérni.
Mert az igazság néha hideg, kemény,
de az öncsalás puhán meleg, de hazug remény.
Ne hidd, hogy attól kisebb leszel,
ha egyszer önmagadban kételkedel.
Nem minden veszteség jelent bukást,
más igazsága nem mindig hoz pusztulást.
Higgy önmagadban, de ne vakon,
ne légy saját illúziód foglya napjaidon.
Mert az a hit, amely a valóságtól fél,
nem szabaddá tesz – csak bezár, nem kél.
Nem az a hit, mely soha meg nem inog,
mely minden kételyt elűz, s elfojt.
Hanem amely a romok közt is éled,
s kimondja bátran: tévedtem, értem.
Méhes József
(Zümi bá’)