BÁRKI MONDHATJA

Van bennünk vágy, mely néha felragyog,
ha lehunyjuk szemünket, s magunkra maradunk.
Valami hív, bár nem tudjuk, miért,
talán egy érintésért, egy szebb holnapért.

A testünk időnként csak ölelésetekre vár,
hogy mellettetek teljesüljön végre a nyár.
Hogy homlokunk vállaitokra hajthassuk csendesen,
ne kelljen semmit mondanunk, csak lennünk veletek.

Arra vágyunk, hogy ismerjétek a csendünket,
hogy szavak nélkül is értsétek a lelkünket.
Hogy akkor is maradjatok, ha elfogy a szó,
ne kelljen mindig erősnek lennünk is, ha fájó.

Szeretnénk, ha látnátok, úgy, ahogy vagyunk,
a gondjainkkal együtt, miket rejtegetünk, titkolunk.
Ne kelljen erősebbnek lennünk a kedvetekért,
csak önmagunk maradjunk a szereteteitekért.

Néha biztonságra vágyunk, csendre, otthonra,
egy ablakra, melyen besüt a nap aranyra.
Hogy ne tartsunk attól, mit hoz a holnap,
s legyen egy hely, ahol mindig minden szökőnap.

De bennünk él a vágy, hogy többre jussuk,
hogy a saját utunkon végre elindulhassunk.
Hogy amit őrzünk, egyszer kimondhassuk,
s a bennünk élő erőt másoknak átadhassuk.

Vágyunk rátok, de néha egyedül is lennénk,
hogy a saját gondolatainkkal együtt lehessünk.
Közel húzunk titeket, aztán félünk, hogy elveszünk,
s keressük a távolságot, ahol önmagunk lehetünk.

Van vágy, mely reggelre elcsendesedik,
s van, mely évek múltán is bennünk reszketve él.
Van, amit magunknak választunk, tiszta szívvel,
s van, amit mások hagytak bennünk észrevétlen.

Oly sokszor kérdezzük, mi tesz boldoggá,
miért vágyunk arra is, ami néha fáj.
Talán nem az kell, hogy minden a miénk legyen,
csak hogy végre magunk legyünk saját lelkünkben.

Ha egyszer elcsitul bennünk minden sóhaj,
s nem kerget tovább sem emlék, sem óhaj,
Talán megértjük, mikor mellétek bújunk,
nem többre vágytunk – csak arra, mit álmodtunk.

Méhes József
(Zümi bá’)

0 0 szavazatok
Vers értékelése
Feliratkozás
Visszajelzés
guest

0 hozzászólás

Megosztás:

Kategória további versei

Barátság

Nem mérik arannyal, ezüsttel, nem vásárolhatod meg bűvölettel, mert az, ki adja önmagát, az adhat neked igaz csodát. A barátság csöndes vallomás, nem kér díszt, sem koronát, csak azt, hogy

A vihar dobszava

A szél először csak. zúg, mintha titkot hozna messziről. Fák lombjai susognak, feszül a levegő, valami közeleg. Felhők gyülekeznek, mint hadba vonuló seregek sötét lobogók alatt. Az égbolt mélyről morajlik,

A legmélyebb csend

A csend ölében lánggal éghet kín, nem kiált, csak mélybe hull, nem hív. A szó, ha szólna, könnyet oldana, de némaságban él mindörök fájdalma. Mint kőbe zárt titok, úgy él

Okosnak lenni

Elsőre hittem, hogy zseni vagyok, ész, az univerzum is csak általam lett kész. Aztán a valóság finoman megsúgta, ez most nem jött össze, te kis hülye puja.” Később már mondtam,

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!
0
Szívesen fogadnám a gondolataidat, kérlek írd meg kommentben.x