Nem kellett nagy szó, se eskü, se jel,
csak annyi: „Vedd át, testvér, vinned kell”;
s míg a csákány nyele meleg volt az új tenyérben,
folyt tovább a munka a tárna sötétjében.
Egyik ember adta, másik ember kapta,
s a közös akarat a munkát megtartotta;
nem egyetlen ember dicsősége ragyogott,
hanem sok fáradt kéz, amely egymásba fogott.
A műszak elmúlt, de a munka nem,
az ember távozott, de a mozdulat továbbment;
s amíg átadták a csákányt csendesen,
nem volt vége semminek a tárnában lent.
Nem kellett hozzá sem zászló, sem beszéd,
elég volt a nyél, mely tenyérből tenyérbe ért.
A fáradt kéz elengedte, a másik már várta,
így ment tovább a munka a mély tárnában.
A csákány nyelének melegét még őrizte a vas,
benne volt minden izzadság, minden harc.
Az egyik ember ereje a másikhoz került,
s amit az egyik kezdett, a másik által teljesült.
Ez volt az elv: hogy semmi meg ne álljon,
amit elkezdett valaki, másnap is tovább szálljon.
Ne szakadjon félbe, amit közösen kezdtek,
ne vesszen kárba mindaz, amit előtte tettek.
Ám egyszer egy kéz már nem nyúlt utána,
ott maradt a szerszám a tárna homályában;
a következő műszak hiába érkezett,
a vas hideg volt, és nem mozdult a nyél sem.
Már nem adták kézről kézre a nyelet,
nem kereste tenyér a másik tenyeret;
a folytatás ígérete lassan odalett,
s a meleg vas helyén hideg csend remegett.
Így halt meg végül a meleg csákány álma,
nem harcban bukott el, csak kihűlt a világa;
nem maradt utána se zászló, se jel,
csak egy el nem végzett mozdulat, s a csend felel.
Már nem adják tovább a nyelet,
már nem várja senki a következő kezet.
A csákány, mely egykor forró tenyérben járt,
hidegen fekszik ott, ahol egykor munkát várt.
A mélyben talán még ott fekszik a vas,
mely egykor minden műszak kezében ott maradt.
A név még felbukkan, de nincs mögötte semmi,
csak egy régi történet, amit már nem tud senki.
S ha valaki kérdi: „Mi volt ez valaha?”,
nem felel a csákány, nem felel a bánya.
Nem mondja el senki, miért volt olyan fontos:
meleg legyen a csákány nyele, s a munka folytonos.
Méhes József
(Zümi bá’)