Nem karddal jön, csak szépen rád mosolyog,
és közben már a gyenge pontodon kopog.
Mézes szavakkal közelebb hajol,
s nem veszed észre, mikor álnokul átkarol.
A jóhiszemű ember jót feltételez,
nem gondolja, hogy mögötte számítás lehet.
Nyitott szívvel jár, nem vár támadást,
s néha épp ezért nem látja más hazugságát.
Van ki kiismeri az ember titkos vágyát,
a magányban töltött esték némaságát.
Ha pénzt akarsz, gazdagságot ígér,
ha szeretetre vágysz, szeretettel kísért.
„Most dönts!” – mondja. „Nincs idő várni!”
S nem hagy, hogy végiggondolj bármit.
A reménytelenség gyorsabb, mint a józan ész,
s mire körülnéznél, már „aláírtál”, és kész.
„Szeretlek” – mondja, s a magány felel,
a hosszú csönd után megbízva hinni kell.
A magányosnak egy jó szó is sok,
egy idegenből könnyen barátot gondol.
A beteg ember is csodára vár,
mert minden reggel nehéz már.
Ki biztos gyógyulást ígér neki,
a fájdalmából könnyen hasznot vesz ki.
A félelemnek könnyű ajtót nyitni,
elég egy rémhír: „Most kell valamit tenni!”
A rettegő ember nem mérlegel már,
csak menteni akar, s mindent odaad, amit talál.
Ha tegnapi odaadásod vissza akarod kapni,
a veszteség után még többet kezdesz adni.
„Már csak egy lépés” – suttog benned a remény,
s közben egyre mélyebb lesz alattad a mély.
A szégyen azt mondja: „Hallgass, ne beszélj,
mert kinevet a világ, ha bevallod, hogy hittél.”
Így egyedül maradsz a saját bajoddal,
míg a csaló már új áldozat után kutat „fű” alatt.
Ezért kell néha megállni, várni,
nem minden sürgető szóra azonnal reagálni.
Kérdezni, keresni, utána kell nézni,
mert a csönd többet mond, mint azonnal felelni.
Nem az a bölcs, ki mindenkitől fél,
s magányos falak mögött biztonságban él.
Mindig bízz magadban, de közben figyelj,
s ha gyanús a szó, pár lépést hátralépni merj.
Méhes József
(Zümi bá’)