Talán ezért szeretem ezt az időt,
mikor a nyár már majdnem elköltözött,
de még visszanéz egyszer az ősz előtt,
és különös fényt hagy a föld fölött.
Nem tudom, miért olyan különös,
hogy minden egyszerre szép és ismerős,
a fény ráül a földre, a kövekre,
mintha belőlem is vinne egy darabot örökre.
Mintha a levegő is vörös volna,
mintha az este már előre szólna,
hogy ne siess, maradj még egy kicsit,
mert ami most elmúlik, nem jön vissza megint.
Ágra ragadt ökörnyálon apró fény remeg,
a kukoricaszáron vékony porréteg lebeg.
És ebben van ebben valami furcsa béke,
mintha én is hazaérnék egy régen volt vidékre.
Nincs már távolság ég és föld között,
a vörös fény a vállamra költözött,
és mintha nem is én állnék itt egyedül,
hanem a táj lélegezne bennem legbelül.
A vörös fény már az arcomra ül,
az este a fák mögött lassan elmerül,
s én hagyom, hogy magával vigyen,
hogy egy darabig ne legyek, csak jelen.
A vénasszonyok nyarának fénye így marad:
egy halk délután, egy meleg pillanat.
Egy halvány vörös fény a fákon, a földön,
és az érzés, hogy egy időt én is a tájban töltöm.
Már csak egy kis vörösség marad az égen,
egy utolsó fénycsík a messzeségben.
De bennem még ott van, nem múlik el,
ahogy nem lehet felejteni, mi egyszer volt közel.
Méhes József
(Zümi bá’)