A csoda álom, szőtt emberi remény,
vágyból sarjadt, múló, halk tünemény.
A valóság fölé fátylat terít,
s a hit csendjében ránk új eget derít.
A csoda néha menedék csupán,
egy halk menhely az idő vonalán.
Mikor a remény végképp elfogyott,
a hit még egy szép illúziót gyújtott.
A vágy könnyen fest arany glóriát,
ha fél kimondani létünk igazát.
Mert egyszerűbb a fénybe menekülni,
mint önmagunkban csendesen leülni.
A vágy szelíden átrajzolja azt,
mit a valóság némán eltakart.
A szív pedig, hogy önmagát mentse,
fénykoszorút fon minden szenvedésre.
A csoda lehet vigasz és menedék,
de lehet fátyol is a világ szemén.
Eltakarhat mély sebeket, régi nyomokat,
s elrejtheti előlünk a valódi utakat.
Ki csodát keres, önmagába tekint,
ott születik minden reményünk szerint.
Nem az ég írja át a múló teret,
a lélek ruházza fel fénnyel a jelent.
Ha elfogy az út, s vele minden fény,
a képzelet gyújt még egy kis reményt.
Nem kérdi, mi igaz, mi megtévesztés, mi csalás,
mert enyhíteni akarja bennünk a lélek-szorítást.
Mi a csoda? Egy gondolat által kreált pillanat,
mely túléli bennünk mit az elmúlás mutat.
Egy ál-ige, egy túlzás, egy mű-jelenés,
mit örökre őrizhet a vágyni vágyott emlékezés.
A csoda vágyakat emel végtelen magaslatokba!
Méhes József
(Zümi bá’)