Az éj leszállt, mint vad, sötét lepel,
s a vérünk mélyén ősi dob felel.
A józan csend már régen széthasadt,
s a testünkben csak ösztön maradt.
Szemedben izzó, szűretlen vad fény,
mit ragadozó lát az éjszak mélyén.
A mozdulatod nem kérdez, csak húz,
mint ösztön, mely minden gátat szétzúz.
Lélegzetünk már egy ritmusra jár,
mint vadonban egymásra találó pár.
A bőr alatt feszülő, nyers erő
nem tűr határt, sem csendet, sem időt.
Közelebb von a megvadult jelen,
hol minden érintés tüzet terem.
A csók nem kér már engedélyt, se szót,
csak szétzúzza a visszatartott gátat, a nem jót.
A tested ellenállás nélkül remeg,
mint viharban megzördülő liget.
Kezem nyomán felébred a vágy,
s elhagy minden tanult, szelíd határt.
A combjaid íve vad fényben hajol,
mint préda, mely már nem menekül sehol.
A vágy nem kérdez, csak előretör,
s minden gondolatot belülre töröl.
A csípőd feszül, majd elengedett,
mint húr, melyen a szél született.
Combod kitárul, megszűnik a rend,
csak test beszél, és minden más bement.
A szívverésünk állattá vadul,
nem emberi már, hanem ősi hullám.
A levegő is forrón megremeg,
s a csend darabokra hull mindenek felett.
A hajad illata sűrű köd,
mely elnyel minden józan közt.
A mozdulat már ösztönből fakad,
s beléd árad, mint gyönyörbe zárt akarat.
A testek határa elmosódik, szétfolyt,
mint folyó, mely a vad árba sodort.
Nincs több „én” és „te”, csak izzás van,
amely egyetlen lüktető, vad áram.
A pillanat nem kér több irgalmat,
csak sodorja a forró akaratodat.
A vágy nem fény már, hanem erő,
mely mindent feléget, ami idő.
A bőr alatt futó tűz remeg,
mint föld mélyén zúgó láva rengeteg.
A józanság már rég széthullott por,
csak ösztön maradt, mi mindent rombol.
A mozdulatok elvesztik nevük,
csak lüktetés marad, semmi egyebük.
A világ kint már nem létezik,
csak a testek vad, összezárt nedveik.
A levegő is sűrű, nehéz, forró,
mint állati vágy, mi már nem tartható.
A határok mind porrá égnek el,
s a csend is csak zihálva felel.
A csúcspont nem szó, nem kép, nem jel,
robbanás, mire test őrülten figyel.
Egyetlen hullám, mely mindent visz,
s az idő is kettőnkben szétfoszlik.
Aztán csend lesz, de nem a régi fajta,
hanem izzón, mély reszketőn maradva.
A testek még őrzik a vad jelet,
mint parázst, mi soha nem alszik el.
A hajnal csak lassan mer közelíteni,
mintha félne mindent megnevezni.
A vad éj íze még ott remeg,
hol az ösztön nem tanul, nem felejt.
S amikor minden felrobbanni készül,
lelkük is vad táncba feszül,
Testünk kívánja a végső lüktetést,
és egymásba élvezzük a közeledést.
Méhes József
(Zümi bá’)