Két ember eleinte még éhesen ég,
minden csókban ott lüktet a kéj.
Aztán jönnek a csendes esték,
és kihűl lassan a közös szenvedély.
Nem egyik napról a másikra hal meg,
csak egyre ritkábban ér hozzád a tekintet.
A vágyból előbb megszokás lesz,
aztán udvarias, fáradt szeretet.
A megszokás puha, mégis hideg takaró,
alatta a test lángja már alig lobbanó.
A sóhaj gépies, a csók kiszámítható,
s a vágyról végül csak emlék mondható.
A monogám ágy sokszor puha sírhely,
hol a csók udvarias, tompa kényszer.
Két ember egymás mellett élve is messze megy,
s csak álmaikban maradnak meg a szenvedélyek.
De a vágy nem tűri a szelíd határokat,
széttépi bennünk a halk szabályokat.
Nem kér jövőt, sem biztos holnapokat,
csak reszkető, nyers, őrült pillanatokat.
A vágy ott születik, ahol nincs bizonyosság,
ahol minden csókban ott reszket a várhatóság.
Mert a szerelem lehet örök ragaszkodás,
de a kéjnek a perzselő levegő mindig hiány.
A test nem erkölcs, nem hűséges fogalom,
inkább ösztönökből emelt vad birodalom.
Nem eskükből táplálkozik ez a hatalom,
hanem abból, mikor rád omlik egy új alkalom.
Méhes József
(Zümi bá’)