A madár csőrén vibrál a nyár,
szemében pirkad aranyló sugár,
a fű alatt hangyák útja kanyarog,
csendjükben ős, földízű titok zsong.
Apró hangyák rohannak riadt sorban,
rettegő élet remeg lent a porban.
Parányi sors veszlik el gyorsan, hirtelen,
s eltűnik a madár gyomrában nesztelen.
De minden röptét zuhanás kísér,
minden szárnycsapás egyszer véget ér,
toll hull alá a késő őszi avarra,
súlyos csend borul elfáradt szárnyaira.
Megindulnak fekete hangya seregek,
könyörtelen, szívós kis egyedek,
érzik a bomló hús üzenetét,
ízlelik a tegnap volt mindenük erejét.
Így fordul át ragadozó és préda,
mint ringispil, mi körbe ér a vursliba,
nincs örök vég, de mindig van kezdet,
egy folyam, mi körbe jár és kérlelhetetlen.
Az ember is e körforgás része lett,
csillagporból gyúrt testre lelt,
madár, hangya, ember és csillagpor
végül mind egy sötét örvénybe hajol.
De amikor tavasszal újra rügy fakad,
fény villan az ágon termett fészkek alatt,
a lombok közt ismét madár dalol,
s hangya fut rohanva a fűszálak alól.
Méhes József
(Zümi bá’)