Völgyed csúcsa és a kelyhed gyönyör, tény,
hol önmagára lel a lüktető remény.
Nem kér a vágy, csak megérkezik belül,
s az élvezet egyetlen pontba sűrűsül.
Völgyed fölötti hegyen körkörös mozdulat,
nem siet, inkább ígér és marad.
Egyre közelebb a perzselő hang,
az eszmélet remeg, majd a lélegzet elakad.
A gyönyör a csúcs, de nem jön hirtelen,
hanem folyamat, mely elmélyül rendesen.
Minden pillanat egyszerre út és cél,
s az érkezés az eszméltveszszésben él.
A kelyhed tűz, nyitott és hívogató,
nem tilt, nem óv, izgalmasan forró.
Nem kérsz engedélyt, nem kérsz nevet,
csak magadba húzol, mert ez kell neked.
A ritmus diktál, lassú, de könyörtelen,
mikor még nem, mikor már igen, mikor teljesen.
A tested tanulja a szabályt, szinte mohón,
hogy mikor kapsz levegőt, és mikor nem adom.
A mozdulat nem siet, tudja a rendjét,
késleltet, ígér, fokozza az étvágy ízét.
Az eszmélet peremén remeg a fény,
s a vágy szinte fáj, olyan édesen kemény.
Vulkánom lüktetése mélyen benned merül,
nem robban még, csak egyre sűrűbb.
Ez a várakozás szinte elviselhetetlen,
mert tudod: a kitörés már elkerülhetetlen.
Bennem a vulkánod feszül és felel,
érzem, ahogy tartod még, de már nem kell.
Ez a feszültség szinte szétvet,
s én minden porcikámmal akarom a véget.
A csend utána sűrű és meleg,
benne dobban minden kielégült ideg.
A test még remeg, lassan nyugszik el,
s a lélek tudja: ez mélyen beégett jel.
S mikor újra felébred majd ez az éhség,
a test emlékezni fog erre a gyönyörre még.
maga a gyönyör: szókimondó, igaz jel,
mely nem kér magyarázatot, csak újra kell.
A gyönyör nem múlik, bennünk marad,
hangunkban, pillantásunkban, lélegzetünk alatt.
Egy titkos tudás, amit hordozni fogunk,
mert együtt tanultunk meg, mire is vagyunk.
Méhes József
(Zümi bá’)