A járdán levelek barnán hevernek,
egykori zöld álmok most elcsendesednek.
Nem lázadnak többé a szél sodra ellen,
sorsuk nyugalma átterjed a végtelenre.
A fák engedik hullani a lombot,
nem számolgatják a tegnapot.
Ami készen van, földre ér,
nincs benne kérdés, nincs benne miért.
A szél mesél, de nem hangosan,
csak vállhoz ér, s továbbrohan.
Tanítja, miként kell menni,
s mikor jobb megállni, pihenni.
Madárraj húz el a felhők alatt,
szárnyukon viszik a hallgatag utat.
Nem búcsúznak, csak indulnak el,
tudják, az idő nem vesz semmit el.
A patak lassúbb, mélyebben szól,
vizében az idő elidőz, nem sodor.
Nem siet sehová, csak vezet,
s megtanít hinni a jelenben, csendesen.
A fenyők illata hűvösen él,
benne a tél halk ígérete kél.
Nem fenyeget, csak felkészít,
mint csönd, mielőtt a hó megérint.
A világ most egyszerű és igaz,
nem harsog, nem ígér nagy vigaszt.
Csak megmutatja, mi marad,
ha lehullnak a fölösleges falak.
Az ősz nem tanít, nem magyaráz,
csak jelen van, és ez elég talán.
Ha hagyom, hogy mellettem haladjon,
csendesebb és megértőbb maradok.
Méhes József
(Zümi ’bá)