Az idő sodor, a perc sosem marad,
a lét-folyam hullámzó árnyakat ad.
Szikla áll, de lassan porlad el,
s a törvény szól, változni mindig kell.
Változás, te örök, te törvény,
ki által él az ég, a föld, a bérc, a fény.
Ki szítja lángra minden új napunk,
s általad elvész, mi tegnap volt vagyon.
A szív dobog, de ritmusa kihal,
a test kifárad, s a lélek szállni akar.
A világ rendje törvényt hirdet itt,
állandó az, hogy semmi nem marad így.
Te vagy az, ki városokat dönt,
birodalmakra hozol pusztító ködöt.
De hamvaikból új népek támadnak,
s a régi porból új álmok fakadnak.
Változás, te vagy a végtelen,
kezdet s vég összeforrsz mindenben.
Te tartod egyben mind, mi szétesik,
te vagy a rend, mi káoszból születik.
Drámánk tehát nem puszta veszteség,
a lét szinpadán mind szerep a vég.
S ha minden omlik, s nincsen menedék,
a változás az egyetlen öröklét.
Méhes József
(Zümi bá’)