A mély-sötétből csöndben indulunk,
a születéssel mind titkokat hozunk.
Kilenc hónap az anyaméh ölén,
már bennünk él a mindenség-törvény.
A gyermek szeme tiszta harmatán,
megcsillan egy világ-áldás, áradás.
Nem tudja még, hogy minden perc rohan,
s az öröklét felé sodorja szép halkan.
Ifjúkor lángja szárnyal előre,
az ember érzi minden lesz belőle.
De titkon árnyék is jár már a lába nyomán,
a halál fénye már itt-ott felvillan talán.
Az ifjú tagad, a férfi kérdez itt,
az agg már békével kitekint.
S mikor az út lezárul egy napon,
senki ajkán nincs több fájdalom.
Ki él, az hordja önnön végzetét,
s ki meghal, visszaadja mindenét.
Így áramlik a szellem és az anyag,
örökké változik, de mindig egy marad.
Így minden perc egy végtelen tükör,
mely egyszerre gyönyör és fájdalomkör.
De aki látja benne a rend okát,
az életében megtalálja önmagát.
Ezért az élet minden cseppje drága,
a halál tudata az életnek varázsa.
Mert aki tudva tudja – egyszer vége lesz,
az élni fog, és nála nem fut el a perc.
Kilenc hónap készít fel a világra,
s egy élet készít át a túlvilágra.
A születés és a vég csak két határ,
köztük a lét örök, s mindenkire vár.
Bármi történik velünk, a mindenség része maradunk!
Méhes József
(Zümi bá’)