Füstöl a fű

Füst gomolyog, lassan száll az égbe,
gondolat repül, szabadon, zenére.
Meglazul az idő, a percek szétesnek,
álmok születnek, mert a valóság részeg.

Könnyű a test, mint hajó a vízen,
a színek vadak, erősen lüktet a szívem.
Szavak táncolnak, hangok ringatóznak,
a mélyből előbúvó titkok mind kibomlanak.

Száll a füst, mint szomszéd macskája,
kacsint az óra, megáll a szája.
Keksz a kezemben hirtelen óriás,
én vagyok pici, vagy ő lett Tóbiás?

Egyszer csak csend, messziről mesélnek,
én maradok, de morzsahegyek néznek.
Nevetek rajta, s már tudom, mi a lényeg,
könnyebb a világnak, ha mosolyt is kérnek.

Fény és árnyék közt lebeg az ember,
vágy, szabadság, pillanat-tenger.
S ha elfogy a parázs, csend ül a tájra,
az emlék csak egy út a mámor kapujába.

Méhes József
(Zümi bá’)

Szerintem:

A vers egy enyhén „betépett” élményről szól. Előbb
eufória és érzéki játék, majd abszurd élmények, végül
csend és elmélkedés.